I Need You [Vkook]

Season 2. Chapter 4.

Másnap ki is engedtek a kórházból, de fogalmam sem volt, hogy hova mehettem volna. A saját lakásomba nem mehettem, mivel a fiúk mindenképpen velem akartak jönni, hogy lássák, nem teszek-e bármi meggondolatlanságot és nem akartam, hogy megtudják, hol lakom, mert akkor onnantól egy perc nyugtom sem lenne. Még mindig ugyanúgy imádom őket, de  nem tudhatják meg, hogy mi történt velem az elmúlt 4 évben. Nem akarom, hogy tudják, hogy bántom magam, hogy nem csinálok semmit egész nap, csak magamat sajnáltatom. Nem akarom, hogy még nagyobbat csalódjanak bennem, ezért inkább ellököm őket. De valahova mennem kellett, ezt pedig nem tudtam megoldani, úgyhogy csak egy megoldás maradt...pont, amit nem akartam.

-Srácok...öhm, nem lenne gond, ha egy pár napra visszaköltöznék? -kérdeztem meg végül továbbra is magam ellen harcolva. Először elhatározom, hogy távol akarom őket tartani őket magamtól, aztán pedig bekéretem magam a házukba. Hát gratulálok Kim Taehyung, ezt jól megcsináltad!

-Persze, hogy nem gond. Örülnénk neki! -simogatta meg a hátamat Namjoon. Tagadhatatlan, ők a legjobb barátaim, akik még mindig mellettem állnak, holott én ott hagytam őket a szarban. Rettenetes barát voltam, fogalmam sincs, hogy tudtam ennyire önző lenni. De ebbe most nem akartam belegondolni. Nem most és nem itt, a kórházban. 

Még a doktor megvizsgált, hogy meggyőződjön, tényleg nincsen semmi bajom, aztán már mehettünk is haza. Haza. De fura ezt mondani, hiszen 4 évig be sem léptem abba a házba, csak kívülről láttam, mégis azt a házat tekintem otthonomnak, nem azt a romhalmazt, ahol már évek óta lakom. Mindig is tudtam, hogy valami, vagyis valakik hiányoznak onnan és nem is azért mentem oda, hogy egyedül éljek, hanem szükségem volt a magányra, amit meg is kaptam, még ha a lelkem mélyén nem is vágytam rá. Legbelül tudtam, hogy nem akarok egyedül lenni. Azt akartam, hogy valaki küzdjön értem, még úgy is, hogy azt mutattam, hogy egyedül akarok lenni. Valakinek észre kellett vennie.
"De ők észrevették" -monda egy hang a fejemben. Jó, lehet, hogy tudták, de akkor sem segítettek. Én bíztam bennük.
"De segítettek, csak ellökted őket" -folytatta idegesítően. Nem, ők maguk döntöttek úgy, hogy elengednek. én teljesítettem, amit szerettek volna. Nem kellettem nekik, most sem kellek.
"Hát nem látod? Most is itt vannak veled. 4 év után. Amíg te fuldokoltál az önsajnálatodban, addig ők téged kerestek és most végre megtaláltak, aminek valld be, örülsz neki és nem akarod őket megint elveszíteni. Ők a családod és pont annyira van rád szükségük, mint neked rájuk" Nem, megint tévedsz! Nem kerestek engem, hiszen figyeltem őket, láttam és nem, nem akartam, hogy megtaláljanak, jó volt egyedül.
"Ugyan, kit akarsz te becsapni? Épp az előbb mondtad, hogy észre kellett volna venniük, hogy nem akarsz egyedül lenni. Ugye tudod, hogy nincs értelme a mondandódnak?" Jól van, nyertél, most már hagyj békén!...Remek, már veszekedem a hangokkal, amik csak a fejemben léteznek. Teljesen megőrültem. 

Idő közben már meg is érkeztünk a régen közösen lakott házunkba. Mikor ültem be a kocsiba? Ennyire lefoglalt, hogy magammal veszekedtem? Hihetetlen vagyok. A fiúk már kiszálltak az autóból, már csak rám vártak. Igazából nem akartam kiszállni. El akartam rohanni. Nem vagyok képes elmondani nekik az egészet, mert tudom, hogy amint belépünk abba az épületbe, mindent el kell majd mondanom. Nem akarom.
A többiek láthatták bennem a kettős érzéseket, ezért Jimin, Hoseok, Namjoon és Yoongi bementek, kettesben hagyva minket Jinnel, amiért hálás vagyok. Tényleg imádom a srácokat, de most fullasztó volt a közelségük. Jin segített kikászálódnom a kocsiból és szó nélkül bekísért a házba. Köszönöm. Nem tudom, miért nem mondtam ki hangosan is. Talán féltem, a hangom most cserben hagyna. Csendben levettem a cipőmet és a szakadt farmerkabátomat, majd helyet foglaltam a kis fotelben a fiúkkal szemben. Hát, akkor elérkezett az igazság ideje...

-Ugye tudod, hogy nem kell elmondanod, ha nem akarod? -Imádom, hogy Jimin ilyen figyelmes és még mindig ugyan úgy ismer, mint egy pár éve. Örülök, hogy nem változott. Azonban muszáj voltam mindent elmagyarázni, hiába nem akartam. Meg akartam értetni velük, mit miért tettem és remélem meg is fogják érteni.

-De...el kell mondanom. Viszont fogalmam sincs, hogy kezdhetném el, ezért kérlek nézzétek el, ha valami nem lesz érthető -sóhajtottam, majd folytattam...volna, ha nem csörgött volna a telefonom. Chanyeol. Úristen, teljesen megfeledkeztem róla, de nem most volt itt az ideje hogy beszéljek vele, ezért ki is nyomtam. A velem szemben ülök kérdő tekintettel meredtek felém.

- Ki volt az? Miért nem vetted fel? -na, pont ezt nem akartam. Nem mondhattam el nekik Chanyeol, hogy ő mentett ki az unalmas hétköznapokból, nem lenne helyes. Nekik kellett volna segíteniük, de azt sem tudták, hol keressenek, így egy kicsit érthető is, hogy valaki más bukkant fel. 

-Taehyung, kérlek, mondd el. Az elejétől, hogy mi is megérthessük -nézett a szemembe Yoongi kérlelően. Most már tényleg muszáj lesz, pláne, ha ő kéri.

-Szóval azt nem tudjátok, miért tűntem el és hova. Nos, a "hova" nem is lényeges, de a "miért" az már egy kicsit bonyolultabb -sóhaj. Képes vagy rá, meg tudod csinálni! Ők a barátaid.
-Csak egyedül akartam lenni. Egy időre, nem örökre. De idővel kezdtem még jobban magamba zuhanni. Nem ettem, aludtam. Csak Jungkookhoz mentem és Dr. Kimhez. Egész napokat töltöttem a temetőben, csak hogy ne érezzem egyedül magam és hogy ne érezzem hibásnak magam. Mert gondoljatok bele, ha nem engedem elrohanni, akkor nem verik meg. Nem  jut kórházba, nem megy el és akkor nem is karambolozik, tehát nem hal meg. Vagy ha nem csókolom meg a kórház után, akkor nem szalad el. Tehát ez mindenképpen az én hibám...
A lényeg, hogy emiatt rossz dolgokat tettem, de azóta sem bánok semmit -egy kicsit talán kurtán fogalmaztam, de nem mondhattam nyíltan, hogy "ja és amúgy vágom a kezem, de nem nagy cucc". Jin azonnal meg is verne.
-Aztán sokat voltam a rendelőbe, mert Dr. Kim tudta, hogy rossz dolgokat teszek, ezért még több időpontot kaptam, amire kötelező volt bejárnom. Volt, hogy órákat kellett várom, mert az előttem lévők nem tudták időben befejezni a foglalkozást. Így megismerkedtem a recepcióssal, akivel később barátok lettünk. És itt jön képbe, aki előbb hívott. Ő a recepciós öccse, akit nem tudtam levakarni magamról és végül ő segített át azon az időszakon. Tudom, rosszul hangzik, hogy magányra vágytam, mégis szereztem magam mellé két barátot, de higgyétek el, ők nem ismertek, nem tudták, miket tettem.

- Mert szerinted mi TÉGED hibáztattunk egy baleset miatt? -kérdezte Hoseok szomorúan. Tudtam, hogy nem fogják megérteni.

-Nem, erről szó sincs, csak...

-...csak nem bízol meg bennünk -fejezte be Jimin.

-NEM! EZ NEM ÍGY VAN! Kérlek, hallgassatok meg -halkultam le a mondat végére. De hogy fogom én ezt elmondani, amikor én sem értem?

-Én vissza akartam jönni, de nem ment. Annyi emlék köt ide. Képtelen voltam rá -hajtottam le a fejem. Nem akartam belenézni a szemükbe. Tudom, hogy most csalódottak és meg is érteném, hogy ha most azonnal kiraknának, ellenben ők nem ilyenek voltak.

-Nem kellett volna félned. Mi is mind rettegtünk, de együtt könnyebb volt átvészelni azt az időszakot. Lehet, segített volna -mosolygott kedvesen Jin. Nem érdemlem meg őket. Túl jó szívük van.

-K-köszönö-hm -pityeredtem el, mire idejöttek hozzám és megöleltek. El sem hiszem, hogy ilyen csodálatos barátaim vannak. Sokkal tartozom nekik. 

-Mennyivel jobb lenne, ha Kookie is itt lenne! -suttogtam.

-Mindannyiuknak hiányzik, de együtt erősebbek vagyunk és hidd el; ő sem akarja, hogy ennyi idő után is miatta fordulj ki önmagadból. Azt szeretné, hogy újra gondtalanul boldog legyél -és ahogy ezt kimondta Namjoon a szobában bekapcsolódott a televízió. Na jó, ez érdekes volt. 

-Látod, ő is így gondolja.

Ez 4 év alatt az első jel, amit kaptam Tőled. Értem, mit akartál mondani. Többé nem hagyom őket magukra, nem megyek el. Köszönöm.

------------------------
Meglepiiiiii!
Ma nagyon nem tudtam mit kezdeni magammal, ezért megírtam ezt a részt is, ami ugyan nagyon lapos lett, de boldog, amit a mai hangulatomnak köszönhetünk:D
Eredetileg nem így terveztem ezt a részt, de egy kis kitöltő résznek megfelelt.

Az a szomorú hírem van, hogy nemsokára itt a fici végleges vége:( Nem nagyon tudom már húzni -hiába ez a 4. rész- és nem is szeretném megváltoztatni azt a befejezést, amit eredetileg terveztem, szóval készüljetek fel LELKILEG (*gonoszan vigyorgó emoji*)