I Need You [Vkook]

Chapter 15.

~TaeHyung pov.~

JungKook elment, itt hagyott. Azt mondta, nem emlékszik már semmire Én csak azt nem értem, miért ment el, ha az orvos szerint minden rendben lehetett volna egy kis idő elteltével. Teljesen megváltozott, már nem volt önmaga, akiről ugyan nem is tudott semmit. Lehet neki ez az idő túl hosszúnak bizonyult és így végül feladta. Eltűnt a kitartó JungKook. Nem mentem utána, hisz' úgysem jelentene neki semmit. Három napja nem eszem, se sokat, se keveset. (József Attila pls xdd) A fiúk szerint elment JungKook és vele együtt én is. Nem tagadom, a távozása óta nem mosolygok, alig alszok és csak minimálisan társalgok. Nem érzem úgy, hogy számomra lenne itt már hely, de semmiképpen sem fogok elmenni és cserbenhagyni a fiúkat, ahogy JungKook is tette. Bármennyire szeretem el kell hogy engedjem, mert bármennyire is közhelyes, Ő visszajön, nem igaz?... Már három napja semmi hír felőle, de miért is lenne?! Hiszen már nem ismer minket. Nem kellettünk neki, pedig nem is tudná mennyire rosszul döntött ezúttal, de nem szólhatok bele, ez már az Ő nagybetűs élete.

~

Reggel Jin nézett be a szobámba, ahol a szokásos sötétség uralkodott.

-Megin nem aludtál, ugye? -kérdezte fejcsóválva a nem tetszését kifejezve.
Válaszul mosolyogva megráztam a fejem. Én már beletörődtem a helyzetbe.

-Figyelj Tae, ez így nem lesz jó! Egész nap itt ülsz vagy fekszel, semmi értelmeset nem csinálsz és közben sajnáltatod magad, holott mi is pont úgy érzünk, ahogy te -emelte fel a hangját Jin. Nem is tudtam, hogy Ő tud kiabálni is.

-Jin, értem mit akarsz mondani, de nekem idő kell, míg ezt felfogom és nem ölelő karok, amiken kisírhatom magam. Nem. Ez....ez... -tört fel belőlem a sírás. Amióta Kook elment nem sírtam, erősnek akartam magam mutatni a többiek előtt. Úgy látszik most megtörtem.

-Nem kellenek, huh? - megforgatta a szemeit, majd inkább átölelt és halkan énekelt. Pont úgy csinálta, mintha az anyukám lett volna és ezért rettentően hálás vagyok neki.

Percekig csak némán ölelt, aztán felállt és minden szó nélkül kiment a szobámból. A következő pillanatban a hasam korgása emlékeztetett, hogy ma még egy falatot sem ettem. Leballagtam a konyhába valami ehető után kutatni, de amint leértem a földszintre megfagyott a levegő. A fiúk a nappaliban ültek, de a tv nem volt bekapcsolva. Meredten bámulták egymást és amint meghallották közeledő lépteimet, felém fordultak. Nem értettem a kialakult szituációt.

-Mi az? Miért néztek így? Kit gyászolunk? -próbáltam humorizálni, de úgy néz ki valakit tényleg siratunk.

~A távozás napja~
~JungKook pov.~

Az elköszönés után egy szó nélkül ültem be a taxiba, ami egyenesen a repülőtérhez vitt. Nem szerettem volna a sofőrrel társalogni, ezért megkerestem a fülhallgatóm és a telefonom, hogy zenét hallgathassak. Nem éreztem rosszul magam az eljövetelem miatt. Lehet, hogy így tényleg jobb lesz? Minden helyre áll majd? Sajnos -vagy nem sajnos-, de nem tudom mit hoz még a jövő. Akárhogyan is alakul majd, én megpróbálom kihozni a helyzetből a legjobbat.

Kiértünk a városból és felhajtottunk az autópályára. Az ablakon kibámulva figyeltem a mellettünk elhaladó autókat. Az út péntek délután lévén elég forgalmasnak bizonyult. A sofőr a sebesség korlátot figyelembe se véve, meg akarta előzni az előttünk haladó kamiont az egyik kanyarban, de balul sült el a dolog. A kamionos is akkor szeretett volna kikanyarodni abba a sávba, ahol a vezetőm is szeretett volna, így a kamion kilökte a sárga taxit valószínüleg bele az árokba. A sofőr feje azonnal elkezdett vérezni és el is ájulhatott, mert bármennyire is pofozgattam, nem tért magához. Kénytelen voltam a férfit áthelyezni és átültetni az anyós ülésre. Beültem a volán mögé és visszaálltam a két sávos útra. Ugyan nem volt jogosítványom, de most vészhelyzet állt elő, így cselekednem kellett. Egy benzinkutat kerestem minden erőmmel, hogy leállhassak és hívhassam a mentőket. Az összes táblát alaposan megnéztem, hátha valamelyik egy kitérőt jelezne. Találtam is egyet, de túl hirtelen fékeztem és a mögöttem haladó autós belém ütközött, ekkor ugrott be minden. Az, hogy ki is vagyok valójában, hogy milyen életem is volt illetve van is, hogy milyen a családi hátterem. Eszembe jutottak a fiúk az öt legjobb barátom és a szerelmem, aki nem is tudom mit élhetett át idáig. Egyre homályosabban kezdtem el látni, aztán elragadott a sötétség.

~Vissza a jelenbe~
~TaeHyung pov.~

A fiúk elmagyarázták, hogy a kis Kokkie balesetet szenvedett három nappal ezelőtt az autópályán és ezért néztek úgy ahogy. Mintha ágyugolyóból lőttek volna, úgy rohantam be a korházba a fiúkkal karöltve.

Amikor beértünk a telefonban megadott kórházba rögtön a recepcióhoz mentünk, melyik korteremben van a bandánk, sőt inkább családunk hetedik tagja.

Felrohantunk a kórterméhez, ám a nőver azt mondta, hogy még nem mehetünk be. Hosszas várakozás után egy vézna öreg bácsi lépett oda hozzánk, számitásaim szerint Ő lehet az orvos.

-Maguk JungKook hozzátartozói? -Mindenki egyszerre bólintott- Remek. Tehát a fiú autóbalesetet szenvedett három napja és azóta kómában van. Az állapota eddig elégséges volt, ám a mai reggelre ez lecsökkent a kritikus szintre. Ne vegyék zokon, de én már nem látok esélyt arra, hogy felébredjen. Mint a legutóbb említettem, hogy amnéziás, nos az a jó hírem, hogy mielőtt a szerencsétlenség bekövetkezett volna, Ő addigra tisztába lett mindennel. Leegyszerűsítve: a kómába esése előtt visszakapta az emlékeit -Nem hittem a fülemnek. Nem lehet, hogy amiért eddig küzdött a semmibe vesszen. Nem létezik olyan, hogy rövid időn belül egy ember két balesetet szenvedjen. Nem létezik, hogy pont vele történjen meg minden. Ilyen egyszerűen nem létezik!!

-Ha akarnak, akkor most bemehetnek hozzá, akár elbúcsúzni. Tudják nagyon erős volt ez a fiú. Megállapítottuk, hogy az igazi balesete előtt már történt mégegy...hát...baleset. Már akkor nem volt teljesen magánál, úgyhogy csoda, hogy kibírta. Ha jól tudom, akkor utazott vele mégegy férfi. Ő a helyszínen az életét vesztette, már nem tudtunk rajta segíteni -mindenki egyesével kezet rázott az orvossal, aztán mind a hatan bevonultunk a szerelmem kórtermébe. Ott feküdt az ágyon, a feje be volt kötve és mindenféle csövek álltak ki belőle. Olyan törékenynek tűnt. Hófehér bőre egy porcelán babáéhoz hasonlított. A többiek beszéltek hozzá, de én csak meredten bámultam szinte élettelen testét.

Már mindenki kivonult a szobából magamra hagyva. Leültem az ágya melletti székre és megfogtam a kezét.

-Tudod, én azt hittem, mi örökké boldogok leszünk, hogy nem fog minket senki és semmi sem szétválasztani. Ha...ha jobban vigyázok rád akkor, ha nem bántalak meg, akkor nem hogy ez, de még az amnéziád sem történt volna meg -a testemet erősen rázta a sírás. A fejemet ráhajtottam mellkasára hallgatva az egyenletes légzését. Mintha aludt volna. Egy szorítást éreztem a csuklómon. Felnéztem, de sajnos nem ébredt fel, viszont a szemöldökét elég erősen ráncolta. A légzése és a pulzusa is az egekbe szökött. A szívverését jelző gép egyre gyorsabban pittyegett, majd végül teljesen leállt. A homlokán ráncnak már nyoma sem volt és a légzése is leállt. Tehát meghalt. Zokogva borultan ismét a mellkasára, de a bejövő orvosok félrelöktek, így hátam a falnak csapódott. Felhúztam a térdeimet és néztem, ahogy az orvosok próbálják felébreszteni az alvó páromat. De mindezt teljesen feleslegesen és én ezt tudtam jól. Árammal próbálták újraéleszteni, ez sem sikerült. A teste hatalmasakat rándult a kórházi ágyon.

-Állj! Hagyják abba, nem látják, hogy már meghalt? Teljesen felesleges próbálkozni -ordítottam rá az orvosokra, akik ezek után kiküldtek a folyosóra. A fiúk sírva jöttek felém, tudták Ők is, hogy mi történt. Leültünk a székekre és ott zokogtunk tovább együtt összeölelkezve.

------
Sziasztok!
Szóval ez lenne az utolsó előtti rész. Majd meg fogom magyarázni, hogy miért történt ez így, de valószínüleg sejthetitek. A következő rész lehet, hogy már ma fennt lesz, de nem ígérek semmit.
FIGYELEM: Íráshibák, illetve közhelyes mondatok és klisék előfordulhatnak benne!

Köszönöm, hogy elolvastad!💞