Hádész szerelme

Altatódal

Sziasztoooook!!! ÚÚÚÚrrrrr IIIIsten!!!! Igen ,ez még mindig nem a díj...De ÚÚÚÚÚrrr IIIstennn ez a történet is átlépte az 1K olvasást és én nem hiszem eeeeeeeeel!!!!! Tiii vagytok a legjobbak!!! Imádlak titeket komolyan!!!!:D Nem hiszem el! Nagy örömömben írtam is egy jó hosszú részt. Bocsi:D

Oh még valami. A rész végén lesz egy dal ,aminek a magyar szövegét a fejezet alatt megtaláljátok, a dalt magát pedig ott fent ↑ linkeltem. Na ennyi, jó olvasást!:)

Hogy hogyan jutottam el a szobámig? Elképzelésem sincs. Minden összemosódott. Egyszerűen csak mentem és mentem. Mintha csupán egy árnyék lettem volna, árnyéka egy összetört lánynak. Mintha csupán egy üres test lettem volna. Egy test érzések és gondolatok nélkül. A lelkem messze szállt vagy egészen megszűnt létezni, nem tudom.

Csak álltam a hatalmas fa ajtó előtt. Mi van ha ő is bent van? Ha engem keres? Ha a szemébe kell néznem vele?

Nem! Ez az egyetlen lehetőségem, hogy megszabaduljak innen.

Remegő kézzel nyúltam a kilincs felé.
Meg kell tennem.
Kezem a hideg kilincsre simítottam.
El kell hagynom az egyetlen embert, aki évek óta először törődött velem.
Le nyomtam a kilincset.
Mert ő nem az, akinek hinni akartam.
Lehunytam a szemem, ahogy kinyitottam az ajtót.

Pár pillanatig álltam csak ott és mozdulni sem mertem.
Nem bírnék a szemébe nézni. De miért?
Lassan kifújtam a levegőt és kinyitottam a szemem.

Egyedül álltam a sötét szobában.
Leroskadtam az ágyra.
Miért félek ennyire? Hiszen ő már semmit sem jelent nekem. Nem kéne, hogy jelentsen... És mégis. Egyszerűen... Nem!

Némán ülök egy helyben és meg sem moccanok. Nem.
Az nem lehet... Én nem érezhetek semmit... De akkor miért fáj ennyira?

Az ajtó megnyikordul, ahogy valaki finoman kinyitja. Összerezzenek és rémülten kapom fejem az ajtó felé.
Pár pillanatig eltart mire az agyamig is eljut ki is áll az ajtóban.

Althea.
Őt kerestem.
Úgye?

-Ki..kisasszony minden rendbe? - szemében aggodalom ül.

Arcomhoz emelem a kezem. Forró és duzzadt a sok sírástól.

-I..ige...azt hiszem... vagyis...-dadogom. Pontosan tudom mit akarok, akkor miért olyan nehéz kimondanom.

Mert tudom mekkora fájdalmat okozhatok vele. Tudom, hogy a lánynak mennyire fáj még mindig. Hogy nekem mennyire fáj.

-Kisasszony? - közelebb lép és leteszi a kezében tartott összehajtott ruhanemüket. Úgy közeledik mintha egy rémült vad lennék. Talán az is vagyok.

-Althea... segítened kell... - hangom alig hallható.

-Bármiben kisasszony!

Sajnálkozó pillantást vetek rá. Hogy mondjam el?

-Meg kell mutatnod hol találom Orpheusz kijáratát...

Lesütöm a szemem. Nem tudok rá nézni. Hogy kérhettem ilyet?

A lány nem szól. Látom, ahogy teste kissé megfeszül. Felnézek rá. Csak áll, szemét lehunyva, ajka remeg.

-Kérlek... én nem maradhatok itt... -kezdem, de hangom elcsuklik. Valóban nem maradhatok? És fent mi vár rám?

-Kisasszony,kérjen bármit, csak ezt ne... - keze ökölbe szorul, megremeg.

-Althea, ez az egyetlen esélyem... segítened kell.