Hádész szerelme

Út az Olimposzra

A történtek után valahogy más semmihez sem volt kedvem. A Medúzánál tett látogatás rányomta a bélyegét a kedvemre és képtelen voltam kiverni a fejemből véres, megcsonkított látványát. Fuss. Még mindig ott visszhangzott sikoltása fejemben. Tudtam, lehet hogy ez az utolsó alkalom, amikor Hádésszal így tölthetek időt, hogy most nincs időm ilyesmin gondolkodni, mégsem voltam képes, másra gondolni. Túl jól ismertem az érzést, amin keresztül ment. Én is feküdtem már a saját véremben. A szőke hajú isten rám véste a bélyegét, ezzel megpecsételve engem, pedig semmit nem követtem el ellene. Én is éreztem már a közelítő tébolyt és sötétséget. Azt a mérhetetlen magányt, amit Medúza érezhet. Épp úgy félig halott voltam, mint ő, csak rajtam nem látszott annyira a nyoma...

Ennek az egésznek nem így kellett volna történnie... Ott álltunk újra, ahonnan elindultunk, semmi sem volt a kezünkben, ami befolyásolhatná a tárgyalás menetét, csupán a szerencsében reménykedhettünk, annak ellenére, hogy semmi rosszat nem tettünk. Miért nem tud egyszer az életben valami jól alakulni?

Még jobban elszomorított a tény, mikor visszaértünk Medúza köztes világából a valóságba, hogy közben teljesen beesteledett. Természetesen gondoltam, hogy az idő máshogy telik ott, de reménykedtem benne, hogy nem ennyire. Elkeseredetten szorítottam meg Hádész kezét. Már egy napunk se volt. Csupán pár óra és elkezdődik. Pár óra és a sorsunk megpecsételődik és minden megváltozik, de még csak elképzelésem se volt, milyen irányba. Könnyek gyűltek a szemembe, ahogy felnéztem a fiúra, aki összepréselt ajkakkal nézett vissza rám. Ha holnap nem mennek jól a dolgok újra elveszít valakit, aki fontos számára, és mint legutóbb, most sem tehet semmit. El sem akartam képzelni mi minden futhatott át a fejében abban a pillanatban, de láttam, ahogy lázasan kutat megoldás után. Hiába. Már elkéstünk vele. Tudtam. Mindketten tudtuk.

Szomorúan mosolyogtam fel rá.

-Szeretlek.

◊◊◊

Nem aludtam. Nem is lettem volna rá képes. Az egyik raktárépület tetején ültünk és vártuk, hogy felbukkanjon a nap a horizont mögül és ítéletet mondjon ránk. A csillagok védelmező fénye lassan elhalványult. Hádész hátulról ölelt át, állát fejemen nyugtatta. Nem szólaltunk meg. Felesleges lett volna. Nem is ez volt a lényeg. A nap kérlelhetetlen első sugaraira Hádész lassan megmoccant, majd még szorosabban ölelt.

-Lassan indulnom kell. És neked is. – hangja kissé rekedt volt és fakó.

-Igen. – feleltem.

-Bármi történjen ma... - kezdte.

-Az nem a te hibád – fejeztem be, mielőtt ő tehette volna. – Tudod... A tárgyalás után... utazzunk el! Valami szép helyre, jó? Amit szerettél volna megmutatni... Azt mondtad, valami szebb helyre akartál vinni. Megígéred? Egy közös út...

Éreztem, ahogy könnyek szöknek a szemembe, ahogy próbáltam elmosolyodni. Éreztem, ahogy Hádész álla megremeg.

-Megígérem – temette arcát a hajamba.

Nem a Sztüxre ígérte. Mert nem tehette. De ettől mégsem éreztem kevesebbnek az ígéretét. Mégis elsírtam magam.

◊◊◊

Egy tükör előtt álltam. Próbáltam határozottnak tűnni, de még éreztem magam körül Hádész utolsó ölelését, a lány pedig, aki visszanézett rám a tükörből, leginkább zavarodottnak és elveszettnek tűnt. Kieresztettem a tüdőmbe szorult levegőt és elfordultam. Nem mentem haza, pedig éreztem a késztetést, hogy még „utoljára" körülnézzek a lakásomban, de Héphaisztosz azt mondta, amúgy is a műhelytől kell elindulnunk. Kezembe vettem a kis vászonba tekert csomagot, amit a fiú nyomott a kezembe, azzal a címszóval, hogy készülődjek. „A&A"- állt finom betűkkel egy vajszínű papíron, ahogy óvatosan kibontottam az ajándékot összefogó csomót. A vászonból finom, de erős szövésű, földig érő, fekete khitón bukkant elő, arany díszítéssel. Szabása mégis mintha egy kicsit „modernebb" lett volna, alsó része három rétege különböző hosszúságban omlott alá, a legalsó szoknya pedig elől két oldalt is fel volt hasítva. Vállánál finoman kidolgozott fibulák fogták össze az anyagot, mégis egy szinte leheletvékony áttetsző anyag takarta a vállam. A ruha alatt egy bőrsaru lapult, aminek pántjai majdnem térdig felértek. Apró edzet feketefém lemezkékkel fűzték össze őket, és ugyanilyen anyaggal erősítették meg a sarok részt is, valamint egy hasonló kialakítású alkarvédőt is találtam, a khitónhoz tartozó övvel együtt. Mesésen szép volt minden, mégis keserűséggel és félelemmel töltött el, ahogy újra magamra néztem a tükörben. Mintha valóban csatába készültem volna...