Hádész szerelme

Egyedül a fájdalommal

Itt is van egy eeeextra hosszú rész, kinek örömére, kinek bánatára. Sajnos egy ideig ezzel kell beérnetek, mivel ezen a héten nagyon sokat kell tanulnom. Bocsánat, de hozom a folytatást, amint tudom, ígérem!!:) Jó olvasást!:)

Mikor újra megébredtem már reggel volt. Legalábbis azt hiszem. Sosem tudtam igazán eldönteni, az ablakok nélküli szobában.

Meleg karokat éreztem körém fonódni, fejem Hádész mellkasán pihent. Olyan biztonságban és gondtalannak éreztem magam abban a perceben, mint már nagyon régen nem.

-Jó reggel! - szólt halkan mosolyogva, mikor észrevette hogy felébredtem. Hangja kissé rekedt volt, ami könnyen betudható lett volna a reggelnek, de nem hittem, hogy bármit is aludt volna az éjszaka.

-Jó reggelt! - motyogtam én is álmosan, mire ő csak még jobban elmosolyodott.

Aztán lassan elkezdett eltűnni a reggeli fáradt homály, és hirtelen felfogtam mi is történik körülöttem.

Ijedten gördültem le a fiúról és tompa puffanással értem földet az ágy mellet, magammal sodorva a takarót is, ami némiképp tompította a zuhanást.

Pár pillanattal később megláttam Hádész érdeklődő arcát, ahogy az ágy pereme felett lenéz rám. Szemében egy apró kis aggodalom csillant, majd rögtön azután a szája szélében bujkáló mosolyt is felfedeztem, amit minden erejével próbált elfojtani, eredménytelenül.

-Ott jobb? - kérdezte nevetve, én pedig megjátszott sértetséggel álltam fel a földről, egy kis nyöszörgés kíséretében. A takarót a vállamra terítettem és magam köré csavartam, majd a lehető legdurcásabb arcommal néztem rá.

- Nem vicces.

- Persze, hogy nem az! - mosolygott még mindig, majd arrébb húzódott az ágyon, hogy helyet adjon nekem maga mellett.

Még mindig duzzogva ültem mellé az ágyra, ő pedig újra felnevetett.

Nem tudom megmondani miért, de olyan jó volt így látni. Hogy nevet, és nem pedig sötét emlékei és gondolatai közt merült el.

Szemrehányón néztem rá, majd félig elfordultam a másik irányba, hogy nyomatékot adjak neki mennyire nem tetszik a viselkedése. Ez azt eredményezte, hogy vállamról lecsúszott a takaró, én pedig fázósan megborzongtam. Egyre hidegebb lett.

Hádész tovább nevetett és a takaró után nyúlt, hogy felhúzza a vállamra, amikor hirtelen keze megállt mozdulat közben. Arcán egy aggódó árny suhant át. Szemem a csupasz testrészre siklott és felfedeztem rajt a számomra már oly ismerős hegeket. Ujjaival finoman a sebek felé nyúlt, de én egy gyors mozdulattal felrántottam rájuk a takarót, és szégyenkezve sütöttem le a szememet.

Egy pillanatig némán nézett le rám, majd egy szó nélkül magához húzott és átkarolt.

Meglepetten ültem ott, miközben újra karjaiban tartott, és én újra átéltem azt a meleg és nyugtató érzést. Távol minden árnytól és fájdalomtól, amit a valóság jelentett számomra. Távol. Távol mindentől.

Arcom a vállába temettem. Nem tudom meddig maradtunk így, de nem akartam, hogy valaha is vége legyen.

Végül ő törte meg a csendet.

-Lassan el kéne indulnom. - szólt csendesen. Hangjában sajnálat csenget.- El kéne igazgatnom egy országot.

Éreztem, hogy a végén újra elmosolyodik.

-Ha nagyon muszáj... -nevettem.

- Végül is a holtak már nem nagyon sietnek sehova...

Egy kis ideig még maradt, mielőtt elment volna. Nem sokat beszélgettünk ez alatt. A legtöbbször csak csendben ültünk, és boldogan nyugtáztuk, hogy a másik ott van. Ez nyilván furcsának tűnhet bárkinek aki kívülről látja a jelenetet. Talán egy kicsit az is volt.