Hádész szerelme

Önbizalom 1.

Sziasztok! Van itt még valaki? Nem is próbálok mentegetőzni. Eléggé megcsúsztam mindennel és az érettségi se tesz éppen jót. De itt az új rész. És kárpótlásképp a lehető leghosszabbra írtam. Jó olvasást! 

A részt már megint nem akarta egyben feltenni, szóval az 'Önbizalom 2.' -alatt folytatódik a rész.:)

Szinte felfoghatatlan volt számomra az a fordulat, amit az életem az utóbbi időkben vett. Talán a legjobb bizonyíték erre, hogy mikor hétfő reggel megszólalt az ébresztőm fogalmam sem volt róla hol vagyok. Elképzelhetetlennek hittem, hogy a saját házamban nem kell bujkálnom, nem kell kiosonnom, a fürdőbe vagy éppen a konyhára, attól félve, hogy összefutok Joe-val. Nem kell kilesnem a résnyire nyitott ajtómon, hogy tiszta-e a folyosó, hogy reggel, csak attól kell félnem, elalvás miatt késem az iskolából, és nem azért, mert Joe részegen rajtam vezeti le a feszültségét. De talán a leghihetetlenebb mégis az volt, hogy otthonnak hívhattam egy helyet és nem csak lakásnak vagy háznak, ahol élek.

A félelem természetesen még mindig ott motoszkált bennem, hogy az eddigi életem hirtelen visszaköszön és Joe egyik embere rám talál. Annak ellenére is, hogy Héphaisztosz biztosított róla, megbízta pár „barátját", hogy varázslattal elrejtsen, és egyúttal távol tartsa a hívatlan betolakodókat.

Úgy tűnt ez a szabály csupán a halandókra vonatkozik, mivel a nimfák közkedvelt hobbijává vált a lakásom újítgatása, ha nem voltam otthon. Legalábbis a szobákban uralkodó egyre növekvő virágmintás dolgok és cserepes növények populációja ezt mutatta. Szinte biztos voltam benne, hogy a beköltözésem napján a fürdőszobám falát nem pasztell, virágmintás tapéta borította és a konyha mennyezete alatt sem futott végig az a hortenziát formáló freskó csík. Valóban hálás voltam nekik, és őszintén szólva szinte minden nap kint hagytam nekik valamit egy kistányéron az asztalon, hogy megköszönjem a segítséget, de lassan már a folyosóra kell tennem a cserepes növényeket, ha így folytatják.

Talán ezért sem lepett meg annyira, amikor az egyik nap hazaérkezve enyhe szellőrózsa és vadvirág illat csapta meg az orrom, amikor beléptem a lakásba. A gondolataimba merülve igazítottam meg az előtérben, a kis asztalra tett, hortenzia csokrot, majd valahonnan az emlékeim mélyéről előtörő dalocskát dúdolva indultam meg a szobám felé, hogy átöltözzek. Annyira belemerültem annak a bizonyos emléknek a felkutatásába, hogy talán fel sem tűnt volna a konyhaasztal mellett ücsörgő két fiatal nő, ha az egyikük meg nem köszörüli a torkát. Ennek eredményeképp azonban kezem szám elé kapva ugrottam hátra, ami mindkettejük arcára mosolyt csalt.

A két idegen kortalan arcát és különös kisugárzását látva egy másodpercre megfagyott bennem a vér, de arcukon barátságos kifejezés pihent. Egy pillanatra a homlokukon átfutó pántot is látni véltem, ami bizonyossá tette számomra, hogy istenekkel van dolgom.

A hozzám közelebb ülő lány fiatalabbnak tűnt, mint a másik, kissé harcias arca volt, mégis elbűvölő vonásai megtörték ezt a hatást. Gesztenyeszínű haját hátrafonta, ami furcsán ezüstösen fénylett. Egy kék muszlinruhát viselt, görögös szabással, ami a térdéig érhetett, de nehéz volt megállapítani az ülő helyzete miatt. A lábain bőr saruk pihentek, aminek pántjai egymást keresztezve a vádlija feléig felkúsztak.

A másik lány arca kissé idősebbnek tűnt, nálam talán két évvel lehetett több, de nehéz lett volna megmondani, és szinte felesleges is. Világosbarna tincsei laza hullámokban omlottak hátára, könnyű fehér nyári ruhát viselt, akár csak a vele szemben ülő, mégis sokkal elegánsabbnak tűnt. Derekán arany pánt futott végig, fehér magas sarkú szandált viselő lábait kecsesen keresztezte. Nyakában valamiféle medált viselhetett, azonban csak az apró egymásba fonódó szívekből álló, elegáns láncot láthattam, a többi eltűnt a ruha alatt. Nem látszott, hogy bármiféle sminket viselne, arca mégis elmondhatatlanul gyönyörűnek tűnt.