Hádész szerelme

Itt vagyok

-Te nem lehetsz itt...- ismételte.

Hangja megtörten és szomorúan csengett. Döbbenten néztem a fiúra. Szám megremegett, szóra nyitottam, de egyszerűen semmit sem bírtam kinyögni.

El akartam mondani, hogy hibáztam. Hogy tévedtem. Hogy sajnálom.
De egyszerűen nem ment. Hogy miért? Nem tudom.

Csak néztem azokat a megtört szemeket és egy szót sem bírtam kinyögni. Szégyenkezve sütöttem le a szememet.

Nem azért jöttem, hogy mindezt elmondjam? Akkor meg mi a baj? Éreztem kutató pillantásait magamon, de egyszerűen meg ahhoz is túlságosan szégyelltem magam, hogy a szemebe nézzek.
Itt vagyok. Itt vagyok és azt hittem meg merem majd tenni. A szemebe merem majd mondani, hogy tévedtem.

Itt vagyok... és mégsem teszek semmit.

Hagyom, hogy a dolgok tovább follyanak a saját medrükben. Hagyom, hogy vigyen az ár. Mert túl gyáva vagyok, hogy az árral szembe ússzak. Azt hittem bátor tudok lenni.
De semmi nem változott.

Miért változott volna, ha semmit sem teszek érte? De hogy mernék bármit is tenni, ha látom, mit okoztam? Mi van ha még jobban rontok a helyzeten?
Ann, nyögd már ki! Meg akartál változni! Hát változz.

Lépesről lépésre.
Héphaisztosz is ezt akarta. Nagy levegőt vettem, majd kifújtam.
Szememmel rendíthetetlenül méregettem egy kiégett fűcsomót. Az egyik fűszál végén még egy kis szikra égett, majd kihunyt.

-Sajnálom.- meg én is alig hallottam. Szánalmas vagyok. Ezt teszem valakivel és még csak bocsánatot sem tudok kérni. Éppen csak egy pillanatra emelem fel tekintetem, hogy ellenőrizzem vajon Hádész hallotta -e.

Egy értetlen és kutató szempárral találom szembe magam. Azonnal elkapom a tekintetem és zavartam bámulom tovább a fűcsomóm.
Néma csend telepedik a haldokló barlangra. Vagy csak bennem van ekkora csend? Mintha egy üvegbúrába lennék. Mindent látok, mégse érhetek el semmit, a levegő lassan elfogy, és megfojt a könyörtelen tehetetlenség.

Érzem, hogy újabb könnyek gyűlnek a szemembe, hogy újra elárasztanak a vádló és gyűlölettől csöpögő gondolatok, hogy visszazuhanok abba a sötétségbe, amiben eddig éltem.
Éltem?

Hogy mehet tönkre valami, ami ilyen szépnek indult? Hogy teheti tönkre ezt egyetlen apró kis tett?
Éreztem a bűntudat mardosó árnyait, mikor a barlang csendjét egy halk és mélyről jövő nevetés hangja töltötte be. Meglepetten kaptam fel a fejemet.

Hádész oldalra biccentett fejjel nézett rám, majd szemeit lehunyva a mennyezet felé emelte arcát.

-Mit sajnálsz?- Nem nézett rám miközben beszélt.

Mit sajnálok?
Lesütött szemekkel néztem magam elé.
Mit sajnálok...
Mit nem sajnálok?
Óvatosan emeltem fel a tekintetem. Hádész az arcomat vizsgálta, kutatott valami után. Talán a válasz után, vagy egy apró kis jel után.

-Mindent. - suttogtam magam elé. Néma könnyek futottak végig az arcomon. - Mindent.

-Az kár.

Döbbenten néztem fel.

- Én sok mindent nem sajnálok. - értetlenül néztem rá, de nem akartam félbe szakítani. - Örülök, hogy megismertelek. Semmiért nem cserélném el azt az időt, amit veled töltöttem. Örülök, hogy láthattalak mosolyogni és nevetni. Örülök, hogy én is veled nevethettem. Nem sajnálom. Még csak a közelében sincs az az érzés, amit most érzek.

Halvány mosoly rajzolódott ki az arcomra a szavai hallatán és úgy éreztem, a szívem gyorsabban kezd dobogni.
Rám mosolygott, és pár percig egyikünk se szól. A csend most mégsem volt nyomasztó. Már megtört a jég. A gondolatok és érzelmek furcsa kavalkádja töltötte meg a köztünk levő teret.