Hádész szerelme

Gyűlés

Mindent betöltő fény vakított el, ahogy átléptem a küszöbön, és mintha a lelkem egy pillanatra ezer darabra akart volna szakadni, majd egy erős kéz szorítását éreztem a vállamon hátulról, ami mintha a peremről rántott volna vissza.

-Lélegezz mélyeket és pislogj egy kicsit. – hallottam Héphaisztosz feszült suttogását. Azt tettem, amit mondott és bár látásom nem tisztult ki azonnal, kihúztam magam és próbáltam felszegni az állam. Nem láthatták meg, mennyire hatással volt rám csak az, hogy áthaladtam a kapun.

A terem ahova beléptünk, tulajdonképpen csak egy előcsarnokként szolgált, és dór oszlopok szegélyezték, valamint ugyan ezek szolgáltak elválasztásként a következő kör alakú tér felé. Az előcsarnok teljesen körbevette a fő teret és bár a belső tér felé nem voltak falai, sűrű, ködszerű anyag szegélyezte kívülről az egész előteret. Minden hófehér és ragyogó volt és mintha valami ősi erő pulzált volna mindennek a mélyén, ami bár már nem volt jelen, mégis mindent betöltött, beitta magát az oszlopokba, a ruhákba, az istenek bőre alá, fullasztó és nehéz volt, bár már rég elmúlt és azt sem tudtam volna pontosan megmondani mi az.

Bár senki se próbált megközelíteni minket, rengeteg alak nyüzsgött kisebb csoportokba szerveződve az előcsarnokban. Mind ragyogtak a maguk módján. Arcuk a görög szobrok tökéletes szimmetriáját idézte, egészen lélegzetelállítóak és emberi szemmel felfoghatatlanul tökéletesnek tűntek. Valójában csak most kezdtem megérteni, miről beszélt Héphaisztosz, mikor magát „emberinek" könyvelte el. Bár úgy gondoltam az átváltozását követően, hogy a belőle áradó erő isteni, a terembe összegyűlt többi alakhoz képest kinézete valóban teljesen elütött, arca furcsán asszimetrikusnak tűnt, orra túl vastagnak és ferdének, álla hangsúlytalannak, fülei elállónak, habár valahol a tudatom mélyén még ott motoszkált, hogy mindezek a jellemzők nem igazak rá. Ebbe belegondolva tudni sem akartam én, hogy én nézhetek ki hozzájuk képest

A hozzánk közelebb állók felénk fordították hibátlan, márványszerű arcuk, a legtöbbjük ajka azonban azonnal gúnyos vagy csalódott grimaszra húzódott. Nem szóltak hozzánk és nem is keletkezett hirtelen néma csönd, ahogy az az ilyen helyzetekben szokott. Egyszerűen azonnal elvesztették az érdeklődésük és dallamos hangjukon tovább duruzsoltak. Vállam önkéntelenül is kissé megereszkedett.

A legtöbben világos khitónt vagy köpenyt viseltek, ragyogásuk még jobban kiemelték a fehér ruhaköltemények. Néhány alakot láttam csupán földszínekben pompázó, vagy ennél színesebb ruhában, ami miatt még jobban kívülállónak éreztem magam, az éjsötét khitónomban, ami mint egy vészjósló árnyként telepedett a ragyogó alakok közé.

Bár a legtöbb isten az előcsarnokban gyülekezett, néhányan már a főcsarnokban is helyet foglaltak, vagy halkan tanácskoztak. Középpontban tizenkét egyforma, hatalmas trón állt. Vele szemben pedig egy vádlottak padját idéző emelvény kapott helyet. A legkülönösebb azonban a kettő közé állított apró dobogó volt középen. Az emelvényen egy kislány, bekötött szemmel és lehajtott fejjel, egyedül várakozott. Hófehér ruhája redői között egy mérleget szorongatott apró kezeiben. Senki nem szólt hozzá, vagy közelítette meg. Mintha mindenki tartott volna tőle.

-Ő Themisz. Az Igazság. Ő fogja meghozni a végső ítéletet. Vagyis csak elbírálja az ítéleteket és kihirdeti – követte tekintetemet Héphaisztosz és válaszolt felnemtett kérdésemre.

-És ők? – kérdeztem, ahogy tekintetemmel végig mértem a trónokat. Hárman voltak, akik már elfoglalták trónjukat.

-A bal legszélén Dionüszosz – az említett férfi fehér khitónja felett párducbőr köpenyt viselt, fején szőlőlevelekből és indákból font koszorú pihent. Bőre görögösen barna volt, sötét haja mintha mély magenta fénnyel csillant volna meg néhol, mintha csak ősi, sötét és kavargó bor lüktetne a bőre alatt, minden porcikáját kitöltve. Olyan hanyagul ült trónján, mintha le akarna folyni róla, tekintete mégis komor volt, ökle elfehéredett, ahogy a karfát markolta. Trónja mellett, légiesen hozzáhajolva egy nő állt, mogyorószín haját lazán összefonva, aranyba mártott szőlőlevelekkel díszítették. Bár kacérkodónak tűnt, ahogy ujjaival a férfi hajába font indákkal játszott, és fülébe suttogott, mégis mintha inkább nyugtatni próbálta volna. Másik oldalán neki háttal egy kecskelábú, göndör, barna hajú pufók kis alak állt. Szemei is leginkább egy kecskéhez hasonlítottak, tekintete idegesen járt végig az összegyűlteken, nyugtalanul állt egyik lábáról a másikra, majd visszafordult a trónhoz. – Mellette pedig a felesége, Ariadné, és Pán. A felesége valamikor szintén ember volt, szóval sokkal érintettebb a ügyben, mint szeretné, de nem lehet tudni, hogy fog szavazni. Talán még ő sem tudja.