Hádész szerelme

Közeleg a vihar

Kezemet mellkasom előtt összefonva, mozdulatlanul feküdtem az ágyamban. Sokkal jobban éreztem magam, most mégis egészen más miatt kavarogtak úgy a gondolataim, hogy szinte rosszul lettem tőle.

Másfél nap. Ennyi volt hátra. Könnyen megeshet, hogy az egész életemből ennyi volt hátra. Mit szoktak csinálni ilyenkor az emberek? Szinte nevethetnékem támadt a gondolattól, hogy nem is olyan régen még saját akaratomból próbáltam eljutni ugyan ebbe az állapotba. De még csak meg sem fordult a fejemben, hogy mit szoktak csinálni ilyenkor az emberek. Csak túl akartam esni rajta.

Most minden más volt. Terveim voltak. És annyi mindenki akadt, akitől elbúcsúztam volna. Szinte szívszaggató érzés volt. Hát nem kegyetlen az egész?

Lassan megráztam a fejem és mosolyt erőltettem az arcomra. Tudtam, hogy nem merülhetek el ezekben a gondolatokban. Ha így teszek, pont emiatt mulasztok el valamit, amit még megélhetnék. És még amúgy sincs semmi kőbe vésve!

Nagy lendülettel szálltam ki az ágyból és meglepődve tapasztaltam, hogy a folyadék, amit tegnap este Hádész nyújtott át, tényleg hatásos volt. Őszintén, kétségeim voltak, és még mindig nem tudom hogyan is kellene a dologhoz állnom. A bájitalt, vagy bármi is volt az, Hüpnosz küldte, amolyan bocsánatkérés képpen. Tény, hogy neki is köze volt ahhoz, hogy aznap - mikor újra előidézte a látomásomat- végül félig holtan kötöttem ki egy sikátorban, Hádészon pedig erőt vett egy múltbéli árnya. De mi is épp olyan hibásak voltunk. Ennek ellenére, mikor tegnap este Hádész átnyújtotta a fiolát és közölte, hogy Hüpnosz küldi, és ez segíthet mélyebben aludnom, hogy Athéné isteni fényének maradéka is távozzon a szervezetemből, fenntartással kezeltem. A fejemben ott visszhangzott Thanatosz vészjósló hangja, ahogy közli, kettőjük közül nem ő a szörnyeteg. És Hádész arcán is láttam egy kis zavarodottságot. Mégis úgy tűnt nem hajlandó foglalkozni az ikrek furcsa viszályával, és én is jobbnak láttam erre az egy estére eltekinteni tőle. Ha tényleg segíteni akar, nekem aztán végképp nincs jogom visszautasítani. És voltaképp Thanatosz szavain kívül egyenlőre semmi okom kételkedni az álomisten szándékaiban.

És ami azt illeti tényleg segített is. Teljesen kipihenten álltam a szobám közepén és az órára pillantottam. Délelőtt volt még, és igazság szerint az iskolában kellett volna lennem. De mivel közel sem biztos, hogy még valaha szükségem lesz az oktatási intézmény által nyújtott szolgáltatásokra, komótosan indultam a szekrényem felé, hogy felöltözzek.

Bár titkon reménykedtem benne, hogy Hádészt még a lakásban találom, erről sajnos le kellett mondanom, amit persze megértettem. Az istenek tanácsának beidézése valószínűleg neki is rengeteg munkával járt. Az asztalon azonban meglepetten vettem észre egy apró csokor hortenziába tűzött kártyát. Mosolyogva ültem az asztalhoz egy adag még tegnapról maradt, kissé deformálódott palacsintával, hogy megkaparintsam az üzenetet.

Hádész szálkás betűi köszöntek vissza rám, amikkel arra kért, hogy amint lehetőségem van, menjek utána Héphaisztosz műhelyébe. Tagadni sem tudtam volna, mennyire tetszett, amikor olyan kifejezéseket használt, mint „amint lehetőséged van". Olyan volt, mint egy múltszázadi lovag, a maga éjfekete páncéljában. Vajon lesz rá valaha lehetőségem, hogy ilyeneket eláruljak neki, vagy talán amúgy is tudja?

A lehető leggyorsabban végeztem a reggelimmel, és már indultam is. Kissé nosztalgikus volt, hiszen az utóbbi heteket folyamatosan barátom műhelyében töltöttem, most mégis minden egy kicsit más volt. Boldogan léptem be a zöld hullámpala tolóajtón, a fülem pedig azonnal bedugult, és egy halk sistergés utána is megmaradt, ami valószínűleg az Alvilág jeges hidegének és a tűz istenének forrósága miatt alakulhatott ki. Az említettek az épület egy beljebb eső részében ácsorogtak. Héphaisztosz egy szerelőasztal szélét szorította úgy, hogy ujjpercei egészen elfehéredtek, Hádész pedig az asztal túloldalán épp egy apró tárgyat vizsgált tüzetesen. Ritkán láttam ilyen feszültnek a kovácsistent, akit úgy tűnt meglehetősen feszélyez a nála hatalmasabb istenség jelenléte, míg Hádész próbált úgy tenni, mintha egyáltalán nem venné észre az egyértelmű jeleket. Ha őszinte akartam volna lenni, a feszült sistergés tökéletesen illett a szemem elé táruló jelenethez. Egyszerűen csak kínos volt.