Hádész szerelme

Ezt ne felejtsd el

Nagyjából három hete kerültem kórházba.

Joe csak egyszer jött be hozzám, egy olyan tessék lássék látogatásra, és engem ez egyáltalán nem zavart. Azt mondták jövő héten hazaengednek, de én nem akartam hazamenni. Oda nem, amit otthonnak kellett volna neveznem.

Azt mondták a csodával határos módon gyorsan gyógyulok. Én azt mondtam családi örökség. Hazudtam.
Azt mondták véletlen ételmérgezés történhetett. Én azt mondtam nem figyeltem oda.
Hazudtam.

Mindenki tudta, hogy öngyilkos akartam lenni. Mindenki tudta, hogy hazudtam. De senki sem mondta ki. Csak álltak ott azzal a szánakozó arccal és sajnáltak. De nem mondtak semmit. Valaki az egyik nap, egy anonim segítőszervezet szórólapját és egy pszichológus névjegyét hagyta az éjjeliszekrényemen, amíg a mosdóban voltam. Azt hiszem az a kedves nővér, akivel az első nap találkoztam. Amúgy Marynek hívják, mint kiderült. Tudom, hogy a segítőszándék vezérelte, de nekem mégis megalázó volt.

Nyilván most azt mondhatná az ember, hogyha egyszer már ilyen eszközökhöz folyamodok, nehogy már a segítségkérés legyen megalázó nekem. De valójában már egyáltalán nem éreztem úgy, hogy segítségre lenne szükségem. Nem azért mert meg akartam halni. Egyáltalán nem.

Nem tudnám pontosan megmagyarázni mi is volt ez az érzés. Olyan, mint mikor valaki felébred a kómából és hirtelen azt veszi észre, hogy tökéletesen beszél egy számára teljesen idegen nyelvet. Velem is valami hasonló történt.
Életkedvet kaptam.
Na már nem azt, a kicsattanóan boldog életkedvet, de életkedvet.
Talán ezzel jár a halálközeli élmény...

Pont ezért is volt kellemetlen az a szórólap. Mert már egyáltalán nem éreztem szükségét. De most már késő, mindenki tudta, hogy valami nincs rendben. Nem mintha eddig nem tudták volna...

Joe az első héten, amikor hazaengedtek, egész normális volt. Legalábbis magához képest. Nem szólt hozzám és elkerült. Mérges volt rám és félt. Félt, hogy kiderülnek a mocskos kis titkai. Élveztem a helyzetet.

A második héten már gyökeresen megváltozott. Letelt az általa kiszabott türelmi idő.
Újra meg akart ütni.
Nem féltem
Valamiért egyáltalán nem féltem. Mintha tudtam volna, hogy minden rendben lesz.

Végül nem került rá sor. Dave bácsi, aki amúgy nem a bácsikám, csak így hívatja magát, leállította, mert csak most értem haza a kórházból. Joe erre csak még dühösebb lett.

Dave „bácsi" ötvenes kopaszodó, koszos férfi volt. Mindig bűzlött a dohánytól és piszkos, megsárgult atlétát és öltönykabátot hordott állandóan, mintha ezzel előkelőbbnek tűnhetne a mocskos társainál. Sokszor megvédett. Eljátszotta a kedves nagybácsi szerepét, de tudtam, hogy titokban kukkol. Undorodtam tőle, ahogy a többi társától is. Nem volt kivétel.

Az első két hétben még nem mehettem iskolába. Az orvos azt mondta pihennem kell.
Megpróbáltam a lehető legtöbb dolgot bepótolni, hogy ne legyen túl nagy kiesésem. A tanáraim azt mondták, kapok egy kis haladékot, és ha jól megtudom írni a következő dolgozatokat, nem kell évet ismételnem.

Szóval itt vagyok. Újra ugyanazt a megszokott utat koptatom az iskolába menet. Újra ugyanaz a hajnali fagy. Újra ugyanaz a pár ember, aki az utcán lézeng.

Semmi nem változott.
És mégis minden.
Valami hiányzott, de nem tudtam mi.

Lassan sétáltam az iskola felé. Nem volt kedvem sietni.
Apró gőzfelhőket fújtam a fagyos levegőbe.
Az órámra pillantottam.
6:48

Reflexből körbepillantottam, habár fogalmam sem volt mit keresek.
Talán a szőke herceget fehér lovon, aki megment. A gondolaton elmosolyodtam. Na persze.