Hádész szerelme

Táncolj velem

Ahogy kiléptünk a folyosóra, rögtön arcul csapott a hideg légáram, és újra tudatosult bennem hol is vagyok. Mégsem fáztam. Hádész kézen fogva indult meg az egyik iránya, ami számomra pontosan ugyan olyan volt, mint a másik folyosó, úgy tűnt ő mégis tudja merre tartunk. Jóleső bizsergés futott végig rajtam, ahogy a fiú rám mosolygott. Lépteim az övéhez igazítottam, hogy ne maradjak le túlságosan.
Nagyot szippantottam a virág illatból és mosolyogva folytattam az utat.

Eszembe jutott, mikor először jártam itt, Hádész ugyan így vezetett a végeláthatatlan folyosókon. Bár akkor még nem tudtam, ki is ő. És talán magamról sem tudtam.

-Nem fázol? - zökkentet ki gondolat menetemből a kérdés és aggódva mért végig.

-Nem. -ráztam meg a fejem, habár a vékony felső sokkal kevésbé melegített, mint arra szükségem lett volna.

-Biztos? - nézett rám, és láttam, hogy egyáltalán nem győztem meg. Éreztem, hogy a hideg egyre jobban bekúszik a lenge hosszúujjum alá és lassan vacogni kezdek, mégis megráztam a fejem. Belül valahogy egyáltalán nem fáztam.

Hádész csak elmosolyodott a felemás reakciómon és a válláról leemelte köpenyét, hogy rám terítse. A meleg ruhadarab méretekkel nagy volt rám, így a földön elterülve húztam magam után, mint egy uszályt. Akár csak egy árnyék, terült el rajtam a fekete anyag. A melege mégis azonnal átjárt, és magamba szívtam a fiú ismerős illatát, amihez most egy kis füst szag vegyült.

-Ezt megtartom. - jelentettem ki és felmosolyogtam a fiúra, aki meglepetten nézett rám.

-Ki mondta, hogy neked adom? - nevetett.

-Hogy lehet valami ilyen meleg és puha? - simítottam végig az anyagon.

-De nem fáztál, mi? - nevetett tovább.

-Nem.- nevettem én is.

Kéz a kézben sétáltunk hádész kihalt folyosóin, most mégis mintha minden élettel telt volna meg. A végeláthatatlan folyosók labirintusai sokkal inkább tűntek egy bonyolult tánc koreográfiájának, mint útvesztőnek. A fakó hortenzia csokrok és fagyos márványlapok, pedig színpompás díszletnek, mint rideg dísztárgyaknak.

Legszívesebben táncra perdültem volna, forogni akartam, míg el nem szédül a világ és nevetni. Nevetni, amíg jól esik. Mert végre tiszta szívemből megtehettem. Elmúlt a kínos mosolyok és hamis álarcok ideje. Elmúlt a sötétség és rettegés. És ott álltam kéz a kézben valakivel, akire őszintén tudtam mosolyogni.

- Szeretem mikor mosolyogsz. - szólalt meg hirtelen Hádész. Éreztem, ahogy lassan teljesen elpirulok, amit ő csak egy elfojtott nevetéssel díjazott. - Igazán jól áll.

Körbenéztem, hogy leplezzem zavarom, amit a fiúnak egyetlen mondatával sikerült elérnie és egy ismerős vázát pillantottam meg. Nem mondanám, hogy kiismerem magam a folyosókon, de egész biztos voltam benne, hogy ezt a vázát láttam már. A következő sarkon befordulva, nyilván valóvá vált, hogy igazam volt. Ott álltunk a hatalmas, sötét kapuk előtt, a kovácsolt vas kilincsel. Ott álltunk a trónterem bejáratánál. Ott álltunk, ahol múltkor megpillantottam Hádészt és a másik fiút. Ott álltunk, ahol azt hittem összetört a szívem. Ott álltunk, ahol összetörtem a fiú szívé.

A szívem a torkomban dobogott, és szégyenkezve sütöttem le a szemem.
Hádész megtorpant az ajtó előtt, mikor rám nézett. Óvatosan felemelte állam, hogy a szemembe nézhessen.

-Mi a baj? - sötét szemeiben aggodalom ült.

Megráztam a fejem, de nem mertem a szemébe nézni.