Hádész szerelme

Révész

Itt is az új rész amit Evelinneenek köszönhettek, mivel teljesen tanácstalan voltam melyik történetemhez írjak új részt. Nem lett annyira izgalmas, vagy mozgalmas, ami talán azért van mert éjfél körül keletkezett, mivel nem tudtam elaludni, és hát mi mást csinálhattam volna?:D Remélem azért nem lett annyira rossz. Jó olvasást!:)

Oh, bocsi, még valami mielőtt kezdődne a történet...

A hét elején egy remek író lillyanne4 díjra jelölte a történetet és ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ anyiraaaa köszönöööm!!! *-* Hamarosan megígérem hogy azt is kirakom, most viszont inkább részt hoztam ha nem baj...

Hol vagyok? Mit keresek? Ki vagyok? Mi elől futok? Kit szeretek?

És engem ki szeret?

Senki.

Miért?

Nem tudom.

Szerettek valaha is?

Nem tudom.

Miért élek akkor még?

Nem tudom...

Sikítottam. Nem tudtam mást tenni. Kétségbe estem, csalódtam, megtörtem. Ennyi volt. Eddig azt hittem van esélyem, hogy az élet talán... De mit reméltem. Elég volt végig gondolni az eddigi életemen. Kilátástalan. És most... most azt hittem minden egy csapásra megváltozik?

Hogy jön valaki, akinek számítok? Aki törődik velem? Aki nem akar bántani?

Sikítottam.

Nem azért, amit Hádész a fiúval tett. Nem. Kezem a fájó sebhez emeltem a csuklómon. Foltot ejtett rajtam. Nem az tette ezt velem, amit Hádész csinált. Az ahogy tette. Az a könyörtelen tekintet, és hideg kacaj. Ahogy élvezettel nézte a másik szenvedését. Azt hittem megbízhatok benne.... De mit hittem?

Hiszen ő az örök szenvedés istene. Azt hittem, hogy az életem hirtelen egy gondtalan tündérmesévé változik, ahol a majd megment egy tökéletes és természet feletti lény a valóságtól és boldogan élek míg meg nem halok? Mit hittem? És miért?

Miért voltam ilyen naiv? Semmi realitása nem volt már az elején sem.

Az alvilág ura nem lesz az a tinisorozatokban felbukkanó érzelmes fiúcska. Ő nem lesz... az akinek hittem.

Mert elhittem. Elhittem, hogy valaki olyan, aki nem.

Könnyeim könyörtelen tanúi voltak belső vívódásomnak. Vádoltak. Vádoltak valamivel, amit elkövettem. Vagy mégsem? Én tettem egyáltalán? Mit? Szenvedtem. Ez biztos. De mitől? A reménytől. Fájt. Fájt hogy reménykedtem, és hittem egy szebb életben. A Halállal. Hát nem teljesen abszurd?

Azt hittem megőrülök a fejemben visszhangzó zavaros és értelmetlen kérdésektől. Hogy egyszerűen megfulladok tőlük. Tőlük és a kilátástalan ürességtől.

Mert ezt éreztem. Ürességet. És csalódást. Az életben. A halálban. Magamban. Másban. Benne. Mindenben.

Rohantam. Zokogtam. Sötétség. Összetörtem.

A folyosó sötét félhomálya burkolta összedőlt életem utolsó darabkáit, melyeket még keservesen próbáltam összetartani. Hiába.

Sikítottam.

Miért?

Miért hittem neki?

Miért nem lehet valaki akiben bízhatok?