Hádész szerelme

Thanatosz- Hamu és parázs

(Alapvetően ezzel a zenével képzeltem el mindig is, de azóta sok minden változott és a fent megjelöltet talán többet hallgattam. Mindenesetre itt van ez is:)

(Tudjátok mit, hagyok egy egész lejátszási listát a kommentekben. A többit a végén.)

Elvesztettem valamit. Elvesztettem valamit, amit semmilyen isteni erő nem adhatott vissza.

Csak ennyit tudtam. Úgy éreztem zuhanok és fuldoklom, de ez nem én voltam. Nem az én gondolataim voltak, nem az én emlékeim, mégis majdnem megfojtott az a hirtelen és végtelen fájdalom.

A halál ölelt teljes erejével körül, kitöltött és eggyé vált velem. A legyőzhetetlen és mindennek véget vető halál. Éreztem, ahogy a torkom összeszorul, vállam előre esett a hirtelen súly alatt, ami mindent felőrölt, égtett és belűről perzselt fel ez jéghideg szenvedés.

Kimondhatatlanul fájt. Mert elvesztettem. És mástól elvettem. Elnyomtam. Felégettem.

De mindenhol ott volt.

Ez voltam. Hogy tudtam volna attól szabadulni, ami én voltam? A halál voltam. Hogy szabadulhatnék meg teljes létezésemtől, ha a szabadulás egyetlen útja a halál. Milyen egyszerű másoknak, de mi lesz velem? Én mit tegyek? Hova fussak saját magam elől, vagy csak égjek az örök fájdalomban, amit én okoztam? Amit én jelentettem?

Thanatosz emlékei voltak. Thanatosz gondolatai voltak. Thanatosz egész létezésének súlya húzta le vállaimat és égette a mellkasom, mintha soha véget nem érő fájdalom létezett volna csak. Fáztam. Fáztam, a gyásztól és rettegéstől. A rettegéstől, hogy minderről én tehettem. Ha nem léteztem volna... Ha nem léteztem volna, vajon mi lett volna a vége? Ha nem találkozik velem soha, meghal, épp úgy hal meg, mint mindenki más. Soha nem létezett volna számomra. De én léteztem volna az Ő számára. A halál mindenki számára létezik. De Őt soha nem érdekelte.

Ez nem jó. De ha én nem létezem... Én tehettem róla. Csak én. Én duplán öltem meg. És most már az örökkévalóságig ezzel a tudattal kellett élnem.

Hogy élhet bárki ekkora fájdalommal, hogy élhet valaki, ha tudja, hogy a puszta létezése megsemmisíti azt, ami valaha a legkedvesebb volt számára, nem... Nem. Elviselhetetlen.

Mintha Thanatosz érzései az enyémek lettek volna, nehéz volt megmondani hol kezdődik ő, és hol kezdődöm én, minden erejével áramlottak át rajtam gondolatai és semmit se tehettem ellene, nem én irányítottam.

De mit tegyen a halál? Hova fusson ez elől? Hova bújjon, ahol nem talál rá? Hol nem zúzza össze ez a súly? Hogy ő tette. Hogy többé már nincs.

Mert nincs. És ezt nem tudja felül írni.

És nem tudja elmondani.

És nem tudja elfogadni.

És nem tudja megélni.

Kinek mesélhetné el? Ki az? Az, aki már nincs?

Neki.

Ahogy szemében megcsillant a fény, mikor rá nézett, hogy tudja, figyel, bármi is hagyja el Thanatosz száját, Ő figyel. Megremegtem csak a gondolatára.

Ki az? Thanatosz emlékei összefolytak, mintha egyszerre szeretne messze taszítani az emlékfoszlánytól és olyan közel szorítani azt magához, hogy már soha ne szabadulhasson belőle.