Hádész szerelme

Hang

Mintha csak egy pillanatra buktam volna a víz alá, mégis levegőért kapkodva zuhantam vissza a valóságba, mikor Thanatosz ellökött magától. Kezem még mindig görcsösen összeszorult, ahogy a halálisten fekete szárnya kicsúszott ujjaim közül. A földre estem, az alkarvédőm széle kellemetlenül vájt bőrömbe, ahogy az esést próbáltam tompítani, de egyáltalán nem érdekelt. A fájdalom és gyűlölet, amit az előbb éreztem leírhatatlan volt. Thanatosz egész belső világa még mindig teljes erejével nehezedett mellkasomra, halál és végtelen szomorúság elviselhetetlen keverékével. A könnyek patakként folytak végig arcomon összekeveredve Thartarosz porával, fuldokolva kapkodtam levegőért.

Én ezt nem akartam. Én ezt nem kértem. Én nem akartam a válaszokat.

De már megkaptam őket, és ezen semmi nem változtathatott már. Már mindent láttam.

Hallottam, ahogy Thanatosz épp úgy levegőért kapkod, kezét mellkasához szorítva térdel a porban, ujjai görcsösen szorultak össze khitonja felett, mintha valaki a szívét tépte volna ki. Talán így is volt. A sötétség lassan emelkedett körülötte. Lassan, elkerekedett szemekkel emelte rám tekintetét.

Valami megbocsáthatatlant tettem, bár nem én akartam.

Csak egy pillanatra néztem szemébe mégis újra elakadt a lélegzetem attól a leírhatatlan gyűlölettől, ami szemében csillogott.

Elárultam. Megaláztam. És megfosztottam valamitől, ami igazán fontos volt neki.

Valahol a hang felkacagott. Nevetett, mert ilyen dolgokra kényszeríthetett engem és mert ezzel Thanatosznak is fájdalmat okozhatott. Mindennél jobban élvezte és ez megrémített. Ki merne így játszani a halállal? Menekülni akartam előle, de nem tudtam hogyan és hova. El akartam mondani, hogy nem én voltam, de nem tudtam hogyan.

Thanatoszt lassan teljes lényében ellepték az árnyak, egy pillanat volt az egész, halálos örvényként vettette felém magát, egy néma halálsikoly erejével és borzalmával.

Ujjai torkomra kulcsolódtak, karmai bőrömbe vájtak, teljesen a földre szorított. Arcáról minden együttérzés eltűnt, vad fenevad dühével nézett rám.

-Ezt akartad? – suttogta, szavait elnyelte a körülötte áramló sötétség, mégis mintha Tartarosz teljes ereje ebbe az elsuttogott mondatba szorult volna. – Elégedett vagy? Mindet megtudtál, amit akartál? Tudod te mit tettél?! Tudod én mit tehetnék veled?

Karmai szorosabbra fonódtak nyakam körül, fuldokoltam, de úgy éreztem megérdemlem, fáradt voltam, kimerült és rémült. De nem attól, ami történt, hanem attól, amit tettem. Attól, amit nem akartam megtenni, mégis megtörtént. Valahol a tudatom legmélyén, de a túlélés utolsó gondolata mégis kétségbeesetten szorult Thanatosz kezére, hogy lefejtse azt. Testem megvonaglott, hörögve kaptam levegő után. Égetett. Thanatosz érintése úgy égetett, mint még soha, ahogy közelebb hajolt. Ekkor tudatosult bennem, hogy egész eddig minden ellenszenve és utálata ellenére visszafogta magát és erejét. Hádész miatt. De már nem. Most nem.

-Tudod mit tehetnék veled itt és most? Bármit. Soha senki nem jönne rá. Soha senki nem hibáztatna. Megmentettelek haladó. Ez volt minden, amit tőlem kértek. Ez volt minden, amivel annak az emléknek tartoztam. Ugye tudod? – Visszafojtott sziszegésként hagyták el száját a szavak, de már alig hallottam, ujjaim kezét markolták, körmeim bőrébe vájtak, de nem engedett, mintha meg sem érezte volna. – Elégedett vagy hát azzal, amit láttál?

Már semmi nem volt, ami visszatartsa Tartarosz árnyait, sírva és sikítva gyűltek körénk, a levegő megtelt halállal és gyilkos suttogással, felerősödtek és hullámokban csaptak le ránk, Thanatosz minden figyelme csak rám összpontosult és már meg sem próbálta őket visszatartani. Vérszagra gyűltek. Az én vérem szagára. És fájdalomra. Thanatosz fájdalmára.