Johanna, Sebastian és Lara ahogy a nap ereszkedni kezdett, elindultak a kijelölt helyre, ahol Johanna bátyával találkoznak. Csak Johanna tudta hova mennek, de azt még ő sem miért. A "ne gyere egyedül" figyelmeztetésből tudta, hogy valami célja van, viszont azt is tudta, hogy a nem egyedül, az maximum három fő. A bátya és közte voltak olyan kifejezések aminek ők külön jelentést adtak. Persze amikor még kicsik voltak és minden rendben ment. Viszont miután a testvére tudomást szerzett arról, hogy léteznek vándorok, minél többet meg akart tudni róluk. Ez okozta azt, hogy néha utálta, néha csodálta őket. Ilyenkor még csak 15 éves lehetett. Egyre többet járkált el otthonról, megfordult sok helyen és megismert sokféle embert.Egy nap azonban nem ért haza. Senki nem találta. Még a rendőrség sem. Az egyetlen aki tudott róla az a húga volt, akivel viszont megígértette hogy nem mond semmit. Ez az ígéret betartva maradt. De a levelei egyre kevesebbszer jutottak Johanna kezébe. Egy pár éve már egyet sem kapott. De biztos volt benne, hogy a testvére jól van. Most viszont olyan érzése támadt, mintha valamit nagyon elrontott volna. Még akkor mikor alig tudott olvasni, és órákig bogarászta a macskakaparás szerű kézírást.
-Hova megyünk? Legalább ezt mond el kérlek! -Lara fogta meg a csuklóját, és állította meg. A lány lihegve bámult a szemébe. Minden egyes lélegzetvételükkor látszott a pára a levegőben.
-A város szélére. A régi gyárhoz. -suttogta.
-És ezt eddig nem tudtad volna elmondani? Az gyalog még legalább fél óra! -elengedte a kezét.-Egyébként is, hogy vagy ilyen biztos a dolgodban?
-Egyszerűen csak tudom. -válaszolta. Már türelmetlen volt és kezdett ingerült is lenni.
-Gyertek ide. -intett Lara. Sebastian és Johanna mellé álltak és szorosan megfogták a kezét. Egy portál nyílt. Lara mindkettőjüket átrántotta rajta. Johanna utálta a portálokat. Nem tudta elképzelni, hogyan lehet megszokni , hogy minden nap így közlekedik valaki.
Puha hóba érkeztek. Sebastian szilárdan megállt mindkét lábán. Neki ez mindennapos dolog volt. Johanna egy kicsit meginogott de már nem borult orra mint régebben. Volt elég alkalma gyakorolni. Lara megtámaszkodott a térdén, kifújta magát aztán felegyenesedett.-Huhh. Nem is gondoltam volna, hogy ennyi erő kell két ember átviteléhez.
-Egész jól csináltad-szólt Sebastian - ezek szerint ahhoz képest hogy először csináltad. Ha gondolod majd elmondom hogyan célszerűbb. Akkor nem kell annyi erő emberek magaddal viteléhez.
-Köszi. Az jól jönne. -Lara körülnézett -jó helyen vagyunk?
-Igen -válaszolt Johanna, de már pár lépéssel arrébb tartott.
Elfutott az épület bejáratához.A fal mellett kezdett sétálni, majd elfordult a sarkánál. A másik kettő futva sietett utána. Egészen addig míg el nem értek a hátsó bejáratig ami résnyire nyitva maradt. Johanna már bent volt. Behúzták maguk mögött az ajtót. Odabent sötét volt. Vagyis csak egy pillanatig. Aztán kigyúltak a hatalmas lámpák. Megvilágították az egész épületet. Azonban a várt rozsdás gépek és szemétkupacok helyett, egy fából épített és igényesen lefestett falat láttak maguk előtt. Egy ajtó volt rajta fém kilincsel.
-Ez meg mi a ... -shhhh!! -Johanna egyből közbeszólt, mielőtt végig kellett volna hallgatnia Lara csodálatos kifejezésmódjainak egyikét. Minél többet volt vele, annál inkább rájött, hogy valószinüleg ő az a személy aki az ismeretségi körében a legkülönfélébb káromkodásokat és indulatszavakat ismeri. Benyitott az előttük lévő ajtón. Ahogy belépett elakadt a lélegzete. Két emelet magas építményt látott lépcsőkkel és folyosókkal. A hatalmas területű gyár teljesen alkalmas volt arra, hogy egy nagyobb közösség teljesen benépesítse és kisajátítsa.
