-Daniel -recsegett a kommunikátor a fiú övére szerelt tokból. Közelebb emelte úgy hallatta -Merre vagytok? Segítség kéne. Sürgősen. Nagyon sok a sebesültünk és a vándorok még mindig sokan vannak.
-Oké. -mondta -megyünk
-Ryan most mi a szart csináljunk? -kiabálta utána. Johanna mögötte állt. Ő is hallotta a beszélgetést a kommunikátorán, de most abszolút nem akart semmit tenni az ügy érdekében.
Mit jelentsen az amit Ryan mondott? Mi az, hogy valamit valamiért? Nem értette. Vagyis, értette. Mindent értett.D e nem akarta, hogy így legyen, ezért inkább azt parancsolta az agyának, hogy ne értse. De nem akart sikerülni.
Daniel megragadta a lányt és átrántotta egy portálon. Valószínüleg szólt neki előtte, de ő ezt nem hallotta. Vajon Daniel, hogy csinálja, hogy sosem borul ki? Hogy mindig tud hideg fejjel gondolkodni?
Viszont az igazság az volt, hogy ő is emberből van. Daniel, akármennyire is jól tudja leplezni, minden rossz ugyanúgy megviseli mint bárki mást. Mikor Max meghalt akkor is úgy tűnt kívülről, hogy minden rendben. Pedig nem volt. Akármennyire is két különböző oldalon álltak, mindig is az egyik legjobb barátja volt. Akár mondhatta volna a legjobbnak is. Mikor odakerült a vándorokhoz, Max volt az első aki segített neki. Még emlékezett minden jóra ami velük együtt történt. És elkövette azt a hibát, hogy túlságosan beleélte magát abba a szerepbe, amit játszania kell. Kate Black nagy hívét, és a Vándorok egyik emberét. Sokszor, mikor a háború megkezdődött, még mindig arra gondolt, milyen jó lenne ha úgy lenne mint akkor. Ez az érzés talán csak akkor ért véget, mikor felgyújtották azt a raktárépületet a sok másik közül. Onnantól már tudta, ha minden valami okból folytán olyan lenne mint régen, már nem lenne miért visszamenni.
A többi hozzá hasonló-Johanna, Sebasian, Nataniel, és még sokan, ugyan így voltak vele talán. De lehet, hogy nem. Egy biztos, hogy mindenkinek tartania kellett magát, és nem azon agyalni, hogyan is kerültek ide. Mert mindenkinek volt egy története, ami azzal kezdődik, hogy egy fiatalt, aki még szinte gyerek, belerángatnak olyan dolgokba, amiről nem is igazán tudja még mit jelent, és olyan dolgokat csináltatnak velük, amihez hasonlót sok felnőtt nem tapasztal meg.
-Te jó ég -mondta Johanna mikor bent találták magukat. -Nagyobb a káosz mint gondoltam.
-Elég nagy -mondta Daniel -de láttam már nagyobbat is -azzal előrántott egy nyilat és már ki is lőtte, majd el is tűnt.
Johanna is gyorsan kapcsolt és már rántott is elő két tőrt, és neki is ment az első embernek akit látott. Egy nagy férfi volt. Johannanak a gyorsaságára volt szüksége. Erővel nem győzhette le. Pillanatok alatt átkerült egyik oldaláról a másikra és vissza. Mikor meg tudta volna fogni, ügyesen kicsusszant a kezei közül. Igyekezett ahogy tudott. De nem volt elég gyors. Egy pillanatban mikor pont lankadni kezdett a figyelme, a férfi elkapta, és már nyúlt is a fegyveréhez. Johanna kapálódzott. De mindkét karja gátolva volt a mozgásban. Idegesítő dolog. A menekülésen járt az esze, mikor a férfi minden előzetes jel nélkül felhördül és előreesett. Pont Johannara. Még a szuszt is kinyomta a mellkasából, annyira nehéz volt. Kúszott, hogy ki tudjon jönni alóla. Nem volt egyszerű. Legalább aki lelőtte vagy leszúrta vagy csak egyáltalán leütötte ezt az embert, gondolhatott volna arra, hogy valaki szerencsétlen alá fog szorulni. De valaki egy kezet nyújtott felé. Johanna megfogta. Ismerős volt a tapintása. Hirtelen egy rántással kiszabadult a súly alól, és Sebastian karjai között találta magát. Ezerszer jobban érezte magát most, mint az előbbi pár másodpercben. Jó és rossz érzések egyszerre járkáltak a fejében, mikor hirtelen magához húzta a fiút, és amilyen erősen csak tudta magához szorította.
-Johanna! Jól vagy?-kérdezte a fiú
A lány bólintott egyet. -Igen -mondta -örülök, hogy itt vagy.
A fiú felsegítette a földről, majd jelképesen leporolta -Akkor siessünk. Nem áll túl jól a szénánk -nyomott egy puszit az arcára, amitől Johanna életkedve egyből visszatért. Teljes erőbedobással folytathatták. Most már ketten.
Daniel Izabellt kereste. Tudni akarta, jól van-e? Minden egyes portálnyitáskor szétnézett hátha megpillantja, de eddig nem járt sikerrel. Majd jött neki egy hirtelen gondolat és felment a lépcsőn. Ott is voltak jó néhányan. Cikázott az emberek között, mintha csak úgy akarna tenni, mint aki ott sincs. Egy-két nyílvessző el is repült, de most a keresés volt a fő célja. Hirtelen valami hátba csapta. Jó erősen. Nem tudta, mi az, de a hirtelen ütéstől meginogott, és megbotlott valamitől. A földre esett. Hál istennek ami megütötte, nem konkrétan őt célozta, különben most valószínüleg bajban lenne. Feltolta magát a földről és közben vetett egy pillantást a gyorsan mozgó lábakra. Valahol, valami nagyon elvont gondolkodás szerint szépnek, sőt művészinek találta a harcoló emberek mozdulatait.
-Daniel! -hasított a levegőben Izabell hangja közelről, tisztán
Daniel kapkodta körbe a fejét. Hol lehet? Nem látja. De annyira közelről jött. Lejjebb fordította a fejét. A földet nézte. És jól tette. Izabell a fal mellé simult. Fájdalmas arcot vágott, és közben őt követte a tekintetével. Daniel egy fél pillanat alatt ott volt. Letérdelt mellé
-Izabell mi történt?- kérdezte aggódva, de már ő maga is rájött. Egy törött penge állt ki a combjából. A vér átáztatta az egész ruháját.
-Annyira örülök, hogy megtaláltál-mondta a lány könnyes szemmel
Daniel nem várakozott. Elkezdte szétvágni a lány nadrágját ott ahol a seb volt.
-Daniel nézd! -szólt a lány és felmutatott a szembe lévő kiugró folyosóra. Ott állt Ryan a megkötözött, erejétől ideiglenesen megfosztott Myloval. Valamit a torkához szegezett. Nem tudni mit. Onnan nem látszott
-Híveim! -szólalt meg Mylo Ryan kezei közt -Tegyétek le a fegyvert
Az emberek ledermedtek.-A csatának vége. Harc útján nem nyerhetjük meg. Szóval kérlek...-a kérlek furán hangzott a szájából, bár valószínüleg a torkánál lévő tárgy miatt lett ilyen alázatos.- tegyétek le a fegyvereiteket ott ahol vagytok.
-Gyáva alak-suttogta Izabell Danielnek fájdalmas hangon
Mindenki megdöbbenésére Mylo emberei ledobták a fegyvereiket. Félelem ült az arcukra. Még talán volt aki reszketett is. Felemelték a kezeiket és letérdeltek.
Csend lett. Senki nem mozdult. Először a katonaság mozdult. Megkötöztek mindenkit aki térdelt. Érdekes látvány volt. Hasonlított ahhoz amit Lara csinált azon a bizonyos tetőn egy éve vagy kettő...ki tudja már. De nem volt ugyan olyan. A győztesek nem ujjongtak, a vesztesek pedig nem menekültek. Tűrték a sorsukat. Valahol Daniel ezért megbecsülte őket. Mindent megtettek a vezetőjükért. De akár mennyire is szépítjük, még mindig ugyan az a Kate Black féle agymosott zombihadsereg mint régen voltak, csak már kicsit újabb kiadásban. Ráadásul a jelenlegi vezető... Szánalmas volt. Kate Black legalább harcolt a maga módján. De a fia... Csak egy hataloméhes, szánalmas egoista, irányításmániával.
