Ryan egy hideg szoba sarkában ült. Egyre hidegebb volt. Minden tagja reszketett. Érezte, hogy lázas, és ha nem kötötte volna le minden figyelmét az, hogy nemsokára megfagy, valószínűleg azon jártak volna a gondolatai, hogy nem is volt olyan jó ötlet kirakni az a papírt a táborban és nem volt olyan jó ötlet direkt elraboltatni magát. És azokból amit idáig megtudott, kezdett kételkedni abban, hogy valaha is kijuttatják innen. Résnyire nyílt az ajtó. Egy vastag bundás kabátba öltözött alak lépett be rajta. Csak az alakját látta. A vonásait nem tudta kivenni. Túl homályosan látott ahhoz. Az alak lerakott az ajtóba egy tányért és elment. Valószínüleg a fűtött központba ahol a többi hozzá hasonló volt. Ryan is járt ott kétszer. Egyszer mikor elkapták, utána pedig mikor valahogy sikerült kiszöknie és beosont információ szerzés céljából. De elkapták, alaposan helyben hagyták, majd visszazárták ide. A kis cellába, rideg falakkal és állandó jéghideg hőmérséklettel. Az egyetlen dolog aminek örült, hogy szél és hó nem volt bent. Akkor még ennél is rosszabbul állna a szénája. Most már csak abban reménykedett, hogy mielőtt elkapták, még sikeresen elment az e-mail amit egy fenti számítógépről akart küldeni. Míg ezen gondolkodott, észre sem vette, hogy a tálcán lévő víz lassan megdermedt. Fejét nekidöntötte a falnak, és óvatosan vette a levegőt. Égett a torka. A kezeit már nem érezte, a szabad bőrfelületei mintha le akarnának törni róla, olyan érzést okoztak. Az állandó hideg az agyát is tompította. A látótere is sokkal szűkebb volt, mint egyébként. Valami zajt hallott kintről. Nem nagyon érdekelte mi lehet az. Mikor kivágódott az ajtó, és egy ismerős hang kiáltott neki, fel sem fogta. Csak azt, hogy valaki felrántja a földről, és még egyszer a nevén szólítja. Miért? Miért kell még rángatni is? Csak fájdalommal jár. A hang is ami a nevén szólítja, tompa volt és messziről hallatszott. De amint az ismeretlen valamennyire állóhelyzetbe küzdötte, és vonszolni kezdte, valami olyan érzés tört rá, ami hasonló a boldogsághoz. Valahogy biztonságban érezte magát. Lehajtotta a fejét, becsukta a szemét, és hagyta, hogy a valakik akiknek a vállain támaszkodik, magukkal vonszolják.
Johanna a földre esett. A tőr kicsúszott a kezéből. A hatalmas toronyként fölé magasodó vándor, felé nyúlt, de ő elrántotta magát, felkapta a tőrét, és belevágta az ellenfele combjába, ezzel is időt szerezve magának. Felpattant, és futott. A kis csapatuknak esélye sem volt. Kiana futott előtte. A lány a bal karját esetlenül tartotta ,a kabátját vér áztatta át. Csak egy kis időt szerezhetnének, hogy valaki nyithasson egy akkora portált, hogy mind átmehessen együtt rajta. Daniel és Sebastian elől vitték Ryant. Őket kellett fedezni.
-Izabell.-kiáltott Johanna. A lány visszanézett, és megállt, így erősítette a védelmi falat amit a többiek alkottak. Győzni nem volt esély. Csak időt húzhattak. Ezért mindannyian elővették a lőfegyvereket és tüzelni kezdtek, hogy lassítsák a mögöttük lévőket. Bár a vándorokra a golyó nem jelent túl nagy fenyegetést, mégis megzavarja őket.
-Elég!-kiáltotta Kiana. Mindenki elrakta a fegyvert és futottak előre. Daniel nyitott egy portált, és mindenkit átvitt rajta.
Az erdőben találták magukat. Havas volt a talaj. Daniel fekve nézett felfelé, és gyorsan vette a levegőt. Izabell oda futott hozzá
-Jól vagy? -kérdezte aggódva
-Igen-nyögte ki a fiú -Csak ennyi ember áthozni a portálon elég megerőltető.
Izabell megsimogatta az arcát és adott egy puszit a homlokára.
-Mindenki jól van?-kérdezte Stephen. Körbenézett és felmérte a helyzetet. Egy szétvert, szétzilált embercsoportot látott a fehér hóban. Izabell Danielt támogatta, Johanna pedig a bátyjához rohant, akit Sebastian próbált szólongatni. Susann Kiana karját vizsgálta, de közben látszott ahogy csak éppen hogy rá mer állni a lábára. Ilyen állapotban nem mehettek portállal. Gyalog pedig túl lassú lett volna. Törte a fejét, mit is kéne csinálnia. Ha lenne egy kocsijuk. Vagy bármilyen járművük, nem lenne semmi gond. De így...
Felállt, háttal nekidőlt egy fának. Meg kell próbálniuk.
-Emberek! Aki tud, segítsen a sebesülteknek. Haza kell érnünk. Lassan egy-ketten feltápászkodtak. Stephen először Danielhez ment oda. Felhúzta a földről.
-Tudsz járni?-kérdezte, de még mindig tartotta.
-Persze.-vágta rá a fiú, de ahogy elengedte, megrogytak a térdei. -Akkor mégse -jelentette ki.-Bocs Stephen.
-Nem gond. Ilyen teljesítmény után, nem várhatom el.-mondta. -Sebastian!-kiáltott.-Gyere ide.
Sebastian ott hagyta Ryant Johanna kezei között
-Segíts Danielnek.
-Oké. -hagyta hogy a barátja rá támaszkodjon. -Ilyen egy lusta embert. Most cipelhetlek haza.-mondta neki
-Volt ez már fordítva is nem gondolod? -vágta rá Daniel.
Izabell Susannt támogatta, Stephen pedig Ryant vitte. Johanna végig mellette haladt és a testvére kezét szorongatta. Így haladtak legalább egy órát. A hó ropogott a lábuk alatt, a csizmáik, bakancsaik igaz, hogy vízállóak, de nem bírják örökre. Volt akinek már átázott. A szemük előtt csak egy végtelen, kopasz fákkal borított fehér erdő volt, sehol egy szikla, vagy bármilyen változás. Lassan kiértek egy részre, ahol valószinüleg a hótakaró alatt szekérút lehetett. A fák határozottan egy nyomvonalat vettek körül.
-Ne aggódj. Nem lesz semmi baja-nyugtatta meg a férfi. -A magafajták sokat bírnak.
-Remélem -mondta a lány. De a szavát motorbúgás nyomta el.
Mindenki felkapta a fejét. Keresték a hang forrását. Már kezdte félni, hogy utánuk jöttek. Egy terepjáró volt az. Rendőrségi jelzéssel az oldalán. Megállt közvetlenül mellettük. A fényszórók megvilágították a már félhomályban úszó előttük fekvő utat. Az ajtó kicsapódott. Két nagyon ismerős csizma huppant a hóba. A csizmák pedig egy Zodiákus egyenruha egyik darabja voltak korábban. A tulajdonosuk pedig
-Lara?-Kiana szeme felcsillant
-Gyorsan. Szálljatok be. -utasított mindenkit.
Hátul a plató fedett volt. Nataniel ott várta őket és felsegített mindenkit. Miután mindenki felszállt összehúzta az ajtókat, és előre szólt, hogy mehetnek. A kerekek alatt ropogott a hó. Az autó egészen a városig vitte őket, és csak úgy fordult vissza a tábor felé. De még így is előbb értek vissza, mint ahogy gyalog sikerült volna. Ha egyáltalán sikerült volna.
