Little Shy Ariel (feat Harry Styles )(magyar)

37. fejezet - Rosszakaró

Hazafutok, mert nem tudom mit más tehetnék. Minden, amit ma tettem már későn történt. Mindennel elkéstem.

A tóhoz futok és leveszem a cuccaim, félredobom őket és a vízbe ugrok. Az egyetlen hely számomra. Az egyetlen hely,ahol megkönnyebbülhetek. Az egyetlen hely, ami megvigasztal. Niall nincs itt. Nem mondhatom ezt el se apának se Timmynek. Mare nem akar látni és Harry..Harry elment és valószínűleg azt gondolja utálom.

Tönkre tettél mindent, hallom Mare hangját. Szavai visszahangzanak fejemben és ez igaz. Nem is tudom valójában mi történt, de tudom nem az, amit hittem.

Hogy gondolhattam ezt? Mintha elfelejtettem volna, hogy valaha ismertem Maret és Harryt. Mare sosem árult volna el, mert végig úgy szeretett, mint egy kishúgod. Harry sosem hazudott volna és használt volna valakit, mert ez nem rá vall. Mindketten jó emberek voltak végig. Jó oknak kellett lennie.

És ahogy messzebb úszok próbálok szélesebben látni.

Harry azt mondta csak tisztázni akarta a dolgokat. Tudni akarta a tavi lány miért futott el és Mare nem hazudott neki, az igazat mondta neki. Amit nem kellett volna. És ezért jött ide. És ezért volt mérges rám, de nem azért, mert elfutottam. Megértette. Mérges volt, mert nem mondtam el utána, amikor megtehettem volna. Sok esélyem volt, de sosem tettem.

Harry nem hazudott. Én igen. Elrejtettem olyat információt, amit barátok nem tesznek.

És Mare... tudom, hogy kezelték, hogy az emberek mindig a legrosszabbat feltételezték róla a neve miatt, ami hülyeség. Tudtam, hogy úgy nevelték abban higgyen az emberek akkor szúrják hátba, amikor nem várnánk. És megtettem. Hátba szúrtam, hátat fordítottam neki akkor, amikor azt hittem rosszat tett. Még csak esélyt sem adtam neki.

Én romboltam le mindent. Leromboltam a barátságom Marrel, az esélyemet Harryvel. Mindenről én tehetek. Nem Mare, nem Harry, senki más, csak én.

Túlreagáltam. Gyerekes voltam. Hisztiztem, amikor nem kellett volna.

Abbahagyom az úszást, mert alig kapok levegőt. Mert lesújt rám az igazság olyan erősen, hogy minden levegő kiszáll a tüdőmből és küzdök, hogy újra levegőt kapjak. Mély levegőt veszek, próbálok lebegni a vízen, de nehéz. Jó, hogy remek úszó vagyok, máskülönben már megfulladtam volna. Nem tudom sírok-e vagy csak a tó édes vize. Nem tudom azért remegek-e mert beteg vagyok vagy mert sírok.

Azt hiszem sírok. Sírok, mert rájövök, hogy vannak rosszakarók, de nem tengeri boszorkányok, mint a kis hableányba. Nem ördögi boszorkányok vagy keresztanyák. Nem. Az igazi rosszakarók mi magunk vagyunk. Én vagyok a saját rosszakaróm és erre sosem jöttem rá.

Annyi éve megállítom saját magam. Mindig azt mondom magamnak "nem vagyok rá képes". Újra és újra lehúzom magam. Minden alkalommal, amikor álmodni merek lerombolom a saját álmaim. Meggyőztem magam, hogy nem tudok beszélni az emberekkel addig, amíg el nem hitettem magammal. És amikor más azt mondta nekem képes vagyok rá, hagytam, hogy a kétség eluralkodjon rajtam. Én tehetek arról, hogy annyi mindent nem tettem meg korábban.

Egész végig képes voltam beszélni emberekkel. Csak sosem próbáltam, mert visszatartottam magam még a próbálkozástól is. Én voltam a saját gonosztevőm egész végig.

Nem Mare segített túllépni a betegségemen, segített, hogy ne támadjam többé magam.

Egyszer olvastam, hogy mi magunk vagyunk önmagunk legnagyobb ellensége és nem értettem. Most már igen. Most már tényleg megértettem. Most már látom.

És mivel én vagyok a saját ellenségem, én vagyok az egyedüli, aki segíthet magamon. Valójában. Én vagyok a hős és a gonosztevő is a történetemben. Egyedül kell megtennem. Nincs több házi ezúttal. Senki sem fogja megmondani mit tegyek, mert én ismerem az ellenségem, önmagam.