A Hold Királyai: Leilana /Farkasok napja/

Axel története: A félvér felemelkedése

Harmadik rész

Naroin emlékei

Sötétségben volt. Nem bírt felállni, mégsem érzett fájdalmat. Valahol, az ismeretlen, ködös távolban szél zúgott.

Ekkor hirtelen fény lobbant, pontosan előtte. Óvatosan felkelt, maga is meglepődött azon, hogy sikerült. Ahogy szertefoszlott a sötétség, vele szemben egy hatalmas, madárszerűen légies, szárnyas teremtmény állt. Még ki sem mondta a nevét, Axel mégis tudta, mi, vagy ki is lehet ő.

Aerisz, a Levegő Szelleme.

Három pár fekete szárnya volt összesen. Tollait csillagok, és színes égi ködök borították. Egy ideig csönd honolt kettejük között. Axel sem szólalt meg, nem tudott mit mondani. Végül a szellem törte meg a némaságot.

- Jó úton jársz fiam. De egyvalamit még nem tudsz... Ne aggódj, holnap mindent másképp látsz majd, mert olyan dolgot fogsz tudni, amit most még nem is sejtesz.

Hangja nem belőle, sokkal inkább kívülről szólt. Ott volt mindenhol, a homályos tájban, a levegőben, ez szólt a kiszáradt föld alól.

- Nem értelek. Mit tegyek? Mit kell tennem? – Axel szinte válaszért könyörgött a szellemnek, de az a távolba nézett és nem válaszolt. Jól tudta, ha választ is kap, az majd homályos, és számára érthetetlen üzenet lesz.

- Nem baj, ha nem érted. Ébreszd fel a déllemet, és majd ő segít neked. Ő el fog vinni a Ködfalkába. Most indulj!

Axel ellenkezett volna, de tudta, semmi értelme. Mielőtt bármit válaszolhatott neki, minden eltűnt körülötte, és egyre jobban közeledett a helyhez melyet a szellemek csak úgy hívnak: a Halandók Világa.

Arra ébredt fel, hogy valaki egyre erősebben bökdösi az oldalát. Összerezzent, és azonnal felugrott. Amint magához tért, észrevette, hogy Venge ébresztette fel, és most rémült arccal néz fel rá. Axel ismerte már ezt a nézést.

- Mit történt Venge? – kérdezte a kishut.

- Azt hiszem jobb, ha te is látod – azzal elvezette az akitát egy rekettyebokor mögé.

- De hát hogyan... Mit műveltél vele? – Axel szóhoz sem jutott a döbbenettől. Miközben Vengét kérdezgette nem tudta levenni a szemét az eszméletlenül fekvő malamutról, aki nem volt más, mint Naroin.

A félvér felnézett az égre. Ilyen nincs! – gondolta mérgesen. A nap már magasan fent járt az égen.

- Ennyi ideig aludtam? Venge, légy szíves mesélj el mindent, ami történt!

Venge egy kissé összerezzent. Farkát idegesen csóválta, és apró fülei ide-oda jártak.

- Rendben. Éjszaka, mikor megérkeztünk a tisztásra amint letettél minket, te elájultál. – ez jellemző rám, gondolta Axel keserűen – Naroin persze alig tért magához. Először fenyegetőzött, aztán miután rájött, hogy nem válik be, el akart menekülni. Utána mentem, de először nem mertem megtámadni. – ez meg rád jellemző, tette hozzá a gondolatmenetéhez Axel, mondom én, jó kis csapat vagyunk – Mikor egy pillanatra megállt, ráugrottam, és ő össze-vissza rohangált. Nagyon dühösnek látszott. Ezután elesett, és beverte a fejét egy nagy kőbe. Először azt hittem már meghalt, de valójában csak elájult. Azután ide hoztam, de olyan mélyen aludtál, hogy nem bírtalak felkelteni.