A Hold Királyai: Leilana /Farkasok napja/

Tizennyolcadik fejezet: Egy lángoló hullócsillag

Miután Axel elvált tőlünk, visszafordultam a többiek felé, és végignéztem rajtuk. Attól féltem, a többiek nem bíznak abban, hogy Axel visszajön hozzánk, és én magam is úgy éreztem, a félvér valamit nagyon is eltitkolt előlünk. Természetesen aggódtam érte, és csak elkeseredetten remélni tudtam, hogy semmi baja nem fog esni.

Mancsaim megremegtek a hidegtől, de elszántan és kihívóan néztem a Pusztuló Oromra, miközben eszembe jutott Hajnallélek lila szempára, és fehéres bundája a napfényben. Ez az emlék, ami talán nem is létezett tartotta bennem a lelket, és ösztönzött, hogy folytassam az utamat, mert már nem fordulhatok vissza. Hiszen már nincs sok hátra...

- Akkor irány az Orom – mondtam nekik, odamenve a Hold Királyaihoz.

- Nem sétálhatunk be csak úgy! – ellenkezett Ezüstárny. Szürke bundája ragyogott a hóesésben, miközben fehér szárnyait behúzta a nagy szél miatt. – Szükségünk van egy tervre.

Kojuki, aki eddig a többi hiénával együtt a távoli tájat bámulta, hirtelen felkapta a fejét, és ránk, majd egy nagy, sötét nőstényhiénára nézett. A sötét szőrű nőstény Kojuki mellett elsétálva odasietett hozzánk, miközben hosszú denevérszárnyait széttárta, bizalma jeléül.

- Míg ti megkeresitek a sámánotokat, én és a klánom őrt fog állni a hegy körül. Senkit nem fogunk beengedni, és azonnal riasztunk, ha valamit látunk közelíteni – ajánlotta fel, megrántva kerek, lukas fülét.

- Valóban? – kérdezte meglepetten, és megnyugodva Ezüstárny. – Köszönjük, ez hatalmas segítség... - itt elbizonytalanodni látszott, mert nem tudta a hiéna nevét, ahogyan egyikünk sem.

- Limera – válaszolta a nőstény, bólintva felénk.

Viszonoztuk a hiéna bizalmas pillantásait, majd Kojuki kivált a hiénák közül, és Limérára nézett, a vezérre.

- Vezérem – mondta neki, mélyen a nőstény szemébe nézve. – Ha megengeded, én szeretnék a farkasokkal tartani.

- Rendben van – válaszolta Limera, majd megfordult, és a hiénákkal együtt, egy pillanat alatt szétszéledtek a hegy körül.

Mosolyt erőltettem az arcomra, mikor Kojuki odajött hozzánk, de a lelkem mélyén féltem, és izgultam miatta egyszerre. Örültem neki, hogy újra visszatért közénk, de aggódtam is egy kicsit, hiszen ez a mi küldetésünk, nem akartam, hogy miattunk kerüljön ő is veszélybe. Nem mintha eddig nem ezt csinálta volna... - szólalt meg egy hang a fejemben, ami Éjszőrmére hasonlított.

- Indulnunk kell – emlékeztetett minket Ezüstárny, és egy rövid vonyítás után megindult a fekete orom felé, mi pedig azonnal követtük őt.

- Vajon mi vár minket ott? – kérdeztem meg a mellettem futó Vadfagyot, és Anuke-ot, ők viszont lihegve tették meg az egyre nagyobb lépéseket a hegy felé.

Mancsaim folyamatosan csúszkáltak a sötét kövek között, és az orom hihetetlenül meredek volt. Lábaim szinte maguktól vittek, ösztönösen, talán már a megállás lett volna nehezebb. A hatalmas köveken felfelé kapaszkodva kerestünk bejáratot, és nem sokára megláttunk a magasban egy nyílást, mely gyanúsnak, és szűknek tűnt, de befértünk rajta. Mivel túl keskeny volt, így sorban mentünk be, először Ezüstárny, a vezető, őt pedig Éjszőrme követte, majd Tundra és én. Mielőtt még bemásztam volna, hátrafordultam még utoljára, szememmel Axelt kerestem, de alakját nem láttam, mert minden elmosódott az egyre sűrűbbé váló havazás miatt. Nyugtalanul elnyomtam ijedt gondolataimat, és felborzoltam a sörényemet.

- Mire vársz tulajdonképpen? – kérdezte Éjszőrme, miközben szemét forgatva bepréselte magát a szűk nyíláson, ami a sötétbe vezetett.