A Hold Királyai: Leilana /Farkasok napja/

Hatodik fejezet: Veszélyben a Ködfalka!

Keményen landoltam a földön. Óvatosan felálltam, majd megráztam magam. Az első, amit megláttam, Alkonyköd volt. Ő éppen háttal állt, így amit megláttam belőle, az nem volt valami megható.

- Hát igen... Ezt még gyakorolnod kell. – ez a gúnyos hang csakis Éjszőrmétől származhatott.

- Kezdtél hiányozni – sóhajtottam, majd körülnéztem hol is vagyok.

Egy apró, erdei tisztáson találtam magam. Külsőre azonnal a Királyi Erdőhöz tudtam hasonlítani, annyi különbséggel, hogy itt a fákat a farkasok vad szaga járta át.

Itt viszont sokkal nagyobb fák nőttek, melyek törzse vastagabb volt, mint egy átlagos tölgyfának. A fák levelén, mint egy betegség, úgy jelentkeztek az őszi sárgulás jelei.

Az árnyas fák közül erőteljes, de dallamos vonyítás csapta meg a fülem. Szinte én is összerezzentem, mikor apám, és Éjszőrme is rázendített. Ekkor a fák közül, pont velünk szemben, kettő farkas haladt felénk. Tiszta, könnyű léptekkel ügettek, de volt a mozgásukban egyfajta önbizalom is mely abból fakadt, hogy remekül kiismerhették hatalmas vadászterületüket. Mikor odaértek hozzánk, a szagukból megállapítottam: egyikőjük hím, a másik pedig nőstény.

Tiszteletteljesen megálltak előttünk, majd először a nálam jóval kisebb, zömök , koromfekete nőstény szólalt meg, aki alig lehetett két évnél idősebb: - Szervusz, Éjszőrme! Jó újra látni.

Igaz, hangjában semmiféle szarkazmus nem volt kivehető, Éjszőrme mégis csak foghegyről válaszolt, a maga flegma stílusában. - Ja, persze... Téged is.

Míg őket figyeltem, észrevettem, mennyire zavarban van Éjszőrme, ahogyan szemével hol a fekete nőstényre néz, hol a másik hímre. Ilyet még sosem láttam tőle.

Ekkor a hatalmas termetű, újonnan érkezett hím szólalt meg, aki fényes, kékesszürke színű bundát viselt. Sárga szeme idegesen villogott: - Alkonyköd... - szólította meg apámat, és illedelmesen fejet hajtott. – A falkánkat hatalmas csapás érte, míg távol voltál.

- Micsoda?! – csattant fel hirtelen Éjszőrme – Úgy érted azon kívül, hogy a falkát megtámadta egy ezerfős kutyahadsereg, és elveszítettük a Lélektollat? És mindez a csapás két nap alatt történt, míg a másik kontinensen voltam?

A nagytestű, hároméves forma hím úgy nézett Éjszőrmére, mintha most látná először. Egy pillanatra azt hittem, valami sértőt válaszol a bátyámnak, de végül csak bólintott, és ennyit mondott: - Gyertek utánam, megmutatom.

Bár nem tetszett, hogy levegőnek néznek, pillanatnyilag mégis megállapodtam a csendes megfigyelő szerepénél, majd mikor ezt meguntam hangosan köhintettem, felhívva ezzel a figyelmet.

Csakhogy Alkonyködék addigra már rég a fák között jártak. Ekkor nekem is átvillant az agyamon: mi lehet az a csapás? Míg ezen gondolkodtam, én is utánuk szaladtam, és mire beértem őket, újabb próbát tettem: - Hé! – szóltam hangosabban, mint szoktam, hogy biztosan meghallják.

Ekkor a vastag, fekete bundás nőstény odajött hozzám. Homok sárga szeme szinte világított az erdő árnyai között.

- Szia! Tundra vagyok - mutatkozott be. – Te biztosan Leilana lehetsz.

Miután kicseréltük egymás szagát, megfogalmazódott bennem a kérdés, vajon honnan tudhatja a nevemet. Miután ennek hangot is adtam, Tundra könnyedén válaszolt: - Éjszőrme beszélt rólad.

- Tényleg? Éjszőrme? – esett le gyorsan.

Amint beljebb értünk az erdőbe, egyre hűvösebb lett, és a farkasok szaga is erősödött. Hirtelen kíváncsiság fogott el: milyen lehet egy falkában élni?