A Hold Királyai: Leilana /Farkasok napja/

Harmadik rész: Az utazás megkezdődik

Axel története: A félvér felemelkedése

Negyedik rész

Nanook a déllem

Naroin kijelentésére Axel kihúzta magát, és a sebhelyes kutya elé állt.

- Emlékszel az útra? Oda tudsz vezetni minket, Naroin? – kérdezte, de tisztában volt azzal, hogy a hangjában aggodalom is csendül.

- Naroin? – kérdezett vissza meglepetten a malamut. – Engem már nem így hívnak többé! A valódi nevem Nanook, és Aerisz szellem délleme vagyok!

Mikor kimondta ezt a furcsa nevet, a két kutya Naroin érdekes elváltozásának lehetett a szemtanúja. A testét elcsúfító sebhelyek eltűntek, bundája ragyogott, és hátán összesen két pár, átlátszó cseresznyevirág színű madárszárny jelent meg. De az arca is változásokon ment át: szemei fehéren izzottak, miközben homlokán érdekes, kacskaringós ősi jelek jelentek meg.

Ezt az átalakulást hatalmas, fehér fényoszlopok kísérték, amitől Axel ijedtében hátraugrott, szeme sarkából látta, hogy Venge is ugyanígy tesz, pedig ő még messzebb is volt tőle.

Alig tudtak megszólalni a döbbenet és az ámulat miatt. Hármójuk csendjét Nanook törte meg. Még hangjában is más volt, Naroin szokásos, lagymatag beszéde. Hangja most már mély lett, komoly és tiszteletet parancsoló.

- Válaszolva a kérdésedre: természetesen!

Meglepő módon, Venge volt az, aki előbb odament Nannokhoz. Először félénken megszaglászta, majd mikor rájött, hogy csak külsőleg változott meg, lelkesen csóválni kezdte a farkát. Vidáman ugatva körbeugrálta, miközben ezt mondta: - Naroin, ez fantasztikus! Meg vagyunk mentve!

- Kérlek, ne hívj így! – mondta Nanook türelmesen – Nekem ez olyan megalázó.

- Rendben! – szólt vidáman Venge, és Axel felé fordult.

Axel lényegében pont az ellenkezőjét tette, mint a társa. Hűvösen közelebb jött, és fáradt hangon szólt, miközben teljesen higgadt maradt.

- Szóval Aerisz küldött... Nem óhajtanád ezt kissé kifejteni? Nem ártana tudnom, hol voltál eddig.

Naroin, vagy, ahogy magát hívta, Nanook, kicsit összébb húzta magát, miközben gyorsan válaszolt.

- Meg tudom magyarázni! Tényleg... - mentegetőzött, miközben átlátszó szárnyaival némán csapkodott. – De most mennünk kell. Azt hiszem, nem vagyunk egyedül.

Axel akaratlanul is körülnézett. A lepusztult dombvidék teljesen lakatlannak nézett ki, és idegen szagokat sem érzett: - Azt hiszed? Miről beszélsz? – kérdezte hitetlenül.

- Nem számít! Kövessetek, tudok egy biztonságos helyet, ahol már jártam. Ott meghúzhatnánk magunk. – törte meg a pillanatnyi csendet Nanook. Venge szótlanul beállt mögé, miközben elvarázsolva nézte a kutya szárnyait.

- Nem hiszem el, hogy képes vagy követni! – rótta meg Axel, mert igen rossz előérzete támadt. – Nem bízhatunk benne.

- Szerintem meg igen – válaszolt a fehér kutya. – Aerisz küldte, nem? Biztonságban vagyunk mellette! Érzem...

Axel jól ismerte Vengét, tudta, bízhat társa ösztöneiben. Ha kissé vonakodva is, de szótlanul követte őket. Csöndben meneteltek a késő délutáni időben, mígnem Nanook megállt egy hatalmas sziklatömb előtt.

- Itt volnánk – szólalt meg Nanook szerény hangsúllyal.

Miután ezt mondta, odaállt a szikla elé és vakkantott egyet. Erre a sziklák kezdtek leomolni, és egy kis rés keletkezett rajta. Egyre nagyobb és nagyobb lett, addig tágulva, míg egy kutya át nem fért rajta.