A Hold Királyai: Leilana /Farkasok napja/

Tizennegyedik fejezet: A Calusa Folyó

- Leilana... - szólítgatott egy kedves, halk hang. – Kelj fel!

Na jó, ez már nem olyan kedves – jegyeztem meg magamban. Miért nem hagyják békén a farkast aludni? – gondoltam. Éreztem, ahogyan valaki erőteljesen megbök az orrával, amire csak felmordultam egyet. Magamban morogva átdőltem a másik oldalamra. Hiába feküdtem kényelmesen, kinyitottam a szemem, és megláttam egy sötétbarna mancsot, mely Anuke-hoz tartozott. Felkeltem, és észrevettem Tundrát is, egy adag napon kiszárított kasvirággal a szájában.

Felültem és értetlenül néztem végig rajtuk, egy pillanatra mindent elfelejtettem, ami délelőtt történt. A nap már alacsonyan sütött a szemembe a túloldali fák fölött, beárnyalva a vörös lombokat. Kései fénye megcsillant a folyó tükrén, a hullámok ide-oda dobálták a tündöklő napsugarakat.

Rögtön eszembe jutott hol vagyok, miközben lenéztem a mancsaimra, megfigyelve a karmaimat. Visszaemlékeztem a Néma Mezőn ránk támadó erdei futósárkányokra, és arra, hogyan menekültünk meg, átugorva erre az aprócska szigetre. Én ezután elkértem Tundrát hogy segítsen nekem gyógynövényeket gyűjteni Ezüstárny sebeire, aki időközben elaludt, hogy kipihenje fájdalmait, míg a többieket elküldtük vadászni. Most különösen hálás voltam, amiért annyit segítettem még a Nyugati Királyságban apámnak, hiszen így én is értettem egy kicsit a gyógyításhoz. Míg éppen Ezüstárny sebeivel voltunk elfoglalva, Tundra elment kasvirágért, én pedig lefeküdtem a szárnyas farkas mellé, és elaludtam egy kicsit.

- Biztosan hatni fog? – kérdezte aggodalmasan Anuke, mikor felkeltem. Körvonalát bearanyozta a késő délutáni napfény, így úgy látszott, mintha puha szőrszálai ragyognának.

- Persze, a kasvirágnál jobban semmi sem fertőtleníti ki a sebeket – mondtam neki gondolkodás nélkül, mint mikor apám kérdéseire feleltem a gyógynövények hatásairól.

Elvettem egy keveset a lila virágú növényből, és a szárában lévő masszaszerű anyagot Ezüstárny sebeire kentem, megmutatva Tundrának, hogyan csinálja. Tundra szerencsére remek gyógyítónak bizonyult, igaz a szellemek víz elemmel áldották meg. Mikor Anuke látta, ebbe nem igazán tud a segítségünkre lenni, visszament a fák közé, Vadfagyékhoz. Örültem, hogy végre kettesben lehetek Tundrával, mert volt valami, amit szerettem volna megbeszélni vele. Kicsit attól féltem, hogy Tundrát érzékenyül fogja érinteni a kérdésem, ezért igyekeztem a lehető legkedvesebben megfogalmazni felé. Egy hang azt súgta, nem tartozik rám, és egy pillanatig magamban viaskodtam, megkérdezzem-e tőle, de végül győzött a kíváncsiságom.

- Tundra – szólítottam meg, miután elláttuk Ezüstárny sebeit, és halk, egyenletes légzését hallgatva lekuporodtunk a folyó partjához, a víztől csillogó sziklákat nézve. – Ne haragudj, hogy megkérdezem, és ha nem szeretnél, akkor ne is válaszolj rá, mert nem muszáj. – nyöszörögtem, kissé kínosan érezve magam. Tundra bólintott felém, szemeiben láttam, tudja hova akarok kilyukadni. Nagyot nyelve folytattam. – Azt szeretném kérdezni, hogy ti Vadfaggyal... együtt vagytok?

Tundra kissé összehúzta a szemét, mikor a nap fénye belesütött, és láttam, farkán enyhén felborzolódott a szőr: - Igazából nem. Pedig mindenki ezt hiszi, még Éjszőrme is. Miért kérdezed?

- Csak néha látom, hogy Éjszőrme titeket figyel. És ez nekem egy kicsit furcsa. – feleltem neki, igaz, kissé meglepődtem válaszán, mert nem erre számítottam.

- El kell mondanom valamit – szólalt meg egy rövidke csend után Tundra, vastag sörényét megrázta. Ahogyan ott ült, koromfekete szőrével, világossárga szemei nélkül alig lehetett volna megkülönböztetni a saját árnyékától.

- Csak nyugodtan – mondtam, felé nézve. Megpróbáltam bátorítani, ezért lehajtottam a fejem, hogy érezze, megbízhat bennem. Thalia hirtelen érzelem rohamain már megedződtem, így jól tudtam, legjobb, ha most csöndben maradok, és megvárom, míg elmondja, mi bántja a lelkét.