A Hold Királyai: Leilana /Farkasok napja/

Tizenegyedik fejezet: Az Elhagyatott Vidék fogságában

A csermely partján ültem, és elgondolkozva néztem a vizet, ahogyan meg-megérinti a fényes kavicsokat. Az ég még mindig borús volt, és a víz acélszürke színt vett fel, visszatükrözve a fehér felhőket. Az eső nem esett, de amint beleszimatoltam a levegőbe, éreztem a vízpára hidegét.

Miután leértünk a hegyről közösen levadásztunk egy őzet, és megpihentünk kicsit, ahogyan Ezüstárny ígérte.

Hogyan kerültem ide? – kérdeztem saját magamtól. Pár nappal ezelőtt még Thaliával játszottam, és szinte gondtalan életet éltem. Majd jött Éjszőrme és olyan dolgokat mondott el, amit eddig még én sem tudtam saját magamról. Most pedig itt vagyok, anyám keresésén, akiről még csak pár napja tudok.

- Már megint megszökik! – szakított ki gondolataimból egy hang, amely Vadfagyé volt. Tőlem nem messze már egy ideje azon volt, hogy kifogja a patakban villámgyorsan úszó halakat. Eddig nem járt túl sok sikerrel. Éjszőrme és Ezüstárny a közelében beszélgettek valamiről, és meglepődtem, Éjszőrme milyen komoly, mikor a szárnyas farkassal társalog. Anuke-ot nem láttam, ezért azt feltételeztem, ő már Tundrával gyakorol a ritkás fenyőfák között.

Feltápászkodtam, és Tundráék szagát követve én is bementem a sötét fák közé. Míg a sűrű aljnövényzetben keresgéltem őket, hirtelen rám ugrott valami egy szikla mögül.

- Megvagy! – nevetett Tundra, és gyorsan leugrott rólam.

- Na, várj csak! – kiáltottam fel, és félig nevetve utána ugrottam.

Míg játékosan verekedtünk, szinte el is felejtettük, mi is volt a valódi szándékunk. Úgy éreztem magam, mint amikor még Thaliával játszottam kedvenc helyünkön, a széles réten, ahova olyan gyakran kimentünk késő délutánonként. A gondolatától viszont még mindig elszorult a torkom, ezért igyekeztem gyorsan elfelejteni.

- Hol van Anuke? – kérdeztem Tundrától, miközben egymás mellett ügettünk a vékony törzsű, magas fák között. - Azt hittem, veled van.

- Itt vagyok! – szólalt egy vidám hang.

A vékony alkatú, rozsdabarna hím felénk ügetett a bokrok közül. Sötétbarna lábai vizesek voltak, szájában egy lazacot tartott.

- Ez nem semmi! - hüledeztem meglepetten – Vadfagy már mióta próbálkozik, mégsem fogott még semmit.

Tundra is kissé döbbenten nézett, majd Anuke letelepedett a földre, és mancsaival lefogta a még mozgó halat.

- A titka az, hogy legyél gyorsabb a halnál – mondta, majd mikor meglátta, milyen sóvárogva nézzük, megkérdezte. – Kértek?

Miután hárman megettük a halat, úgy döntöttünk, most már tényleg nekiállunk gyakorolni. Visszamentünk a patakpartra, ugyanis Anuke -nak szüksége volt a kövekre, hogy felvehesse a páncélját.

- Ti hogyan tanultátok? – kérdeztem, majd eszembe jutott, hogy még mindig nem tudom Tundra elemét.

- Nekem Fehérkarom mester azt mondta, gondoljak a végtelen hóviharra – mondta Tundra elgondolkozva. – Vagy Neróra, a Vizek Szellemére.

- Tudsz hóvihart csinálni? – kérdezte Anuke lelkesen, tágra nyílt szemekkel. Én is elképedten néztem Tundrára, hiszen ezt még sosem említette nekem, hogy víz elemű lenne.

- Dehogyis! Még sosem sikerült teljesen. – mentegetőzött a koromfekete farkas, látszott rajta, hogy legszívesebben azonnal visszavonná, amit még az előbb mondott.

- Én úgy tanultam a mesteremtől, hogy a fém szellemének a védelmét kell kérnem. – mondta gyorsan Anuke, és leült a köveket nézve.

Bólintottam egyet, átvetten a szót: - Ami engem illet, engem úgy tanított Lávahold mester, hogy gondoljak a lángokra és a tűzre.