A Hold Királyai: Leilana /Farkasok napja/

Tizenkilencedik fejezet: Búcsúzás és hazatérés

Ezelőtt még soha nem volt alkalmam használni a fényteleportot, ezért csak Ezüstárny, és Axel közé beállva, lehunytam a szemem, és izgalommal a szívemben vártam az ismeretlent. Még egy pillanatra kinyitottam ugyan, de nem azért, mert annyira a szívemhez nőtt volna a Pusztuló Orom, hogy szerettem volna még utoljára elbúcsúzni hegyes szikláitól, leginkább a kíváncsiság motivált. Azonban egy váratlanul felvillanó, éles, fehér fény azonnal elvakított, és éreztem, hogy még a szemhéjam mögé is bevilágít.

Mancsaim a levegőbe emelkedtek, majd egy pillanat alatt süppedtek bele a nem túl mély, puha hóba. Kinyitottam csodálkozó, aranysárga szemeimet, és meglepetten hátranéztem, a többiekre.

- Ennyi volt? – kérdeztem meglepetten, és láttam, hogy Nanook hátulról bólint felém.

Előre néztem, és rájöttem, milyen gyönyörű a Ködfalka területe, még akkor is, ha fagyba és hóba burkolódzott, miközben a tavaszra vár. Míg a Suttogó Hegység mindenhol egyformán sziklás, és barátságtalan volt, itt azonnal magába szívott a terület békés, nyugodt hangulata. A hideg ellenére, minden fában, bokorban és madárban ott pislákolt az élet, a Pusztuló Orommal ellentétben.

A vékony, tisztán ragyogó hó halkan ropogott mancsaink alatt, miközben az alacsonyan járó Nap fénye rózsaszínre festette az árnyékokat. Az ég mögöttünk, a külvilág felől felhős volt ugyan, de távol, a horizont alatt fényes, világoskék sáv ragyogott a távoli hegyek mentén. Előttünk, a felhők ritkásak voltak, és körvonalaik aranyszínben ragyogtak, miközben a fák görbe ágain gyémántként csillogott a ráfagyott jég, és a hó.

Boldogan szimatoltam a levegőbe, a lágy szellő orromba hozta apám, és Fantombunda ismerős, számomra olyan nagyos kedves illatait. Életemben először tapasztaltam azt, hogy megérkeztem valahova, úgy éreztem magam, mintha hosszasan eltévedve, egy nap végül hazataláltam volna. Lelkem egy része mégis szomorú érzéssel töltött el: hiába szerettem volna, Jairó szagát nem éreztem, pedig abban bíztam, titokban visszatér még a Ködfalkába.

Számon keserédes mosollyal indultam el a Ködfalka határát jelentő fák felé. Magamban felismertem azt a mezőt, amin akkor keltem át, mikor elhagytam a falkát, hogy csatlakozzak hozzájuk.

Mindannyian, egyszerre indultunk el, kezdetben csak sétálva, majd futni kezdtünk, miközben játékosan a levegőbe ugrottam. Örültem, hiszen én hagyhattam az első nyomokat a hóban. Oldalra nézve láttam, ahogyan egy barnás bagoly mintha üdvözölve ránk huhogott volna, majd csendesen elrepült az erdőbe. Farkcsóválva követtem, újra kölyöknek éreztem magam. Arra gondoltam, egész nap tudnék így futni, de persze valójában, nagyon is fáradt voltam, csak az öröm beszélt belőlem.

Láttam, hogy Ezüstárny felzárkózik mellém, fejét magasra tartotta, kék szemei elégedetten, és elszántan csillogtak a napfényben. Csodás, szürke bundája az én aranyszínű szőrömet súrolta, és kellemes borzongás futott végig rajtam. Mikor a másik oldalamra néztem, Éjszőrmével találtam szembe magam, narancssárga szeme, úgy lobogott, akár a tűz, mozgása kecses volt, és boldognak tűnt, igaz, semmit sem szólt, ahogyan egyikünk se. Mellette Tundra ügetett, koromfekete szőrét mély, bársonyos ragyogás vette körbe, hátán lévő, vékony farkasjegye világoskéken izzott.

Egy ugatás jelezte, Ezüstárny mellé csatlakozott a három kutya is. Még Axelt is mosolyogni láttam, erőteljes léptei gyorsan repítették őt előre, de határozott tartása ellenére szomorúság kúszott a szívembe, ahányszor csak tekintetem a hosszú vágására siklott, ami a mellkasán húzódott, egészen a hasáig tartva. Két másik barátja, Venge és Nanook szintén vidám vakkantásokat hallattak, miközben nagyokat ugrálva futottak a hóban.