A Hold Királyai: Leilana /Farkasok napja/

Tizedik Fejezet: A falka oldalán

Egy orromra hulló, apró vízcsepp ébresztett fel. Ijedtemben farkamon felborzolódott a szőr, éreztem, ahogy átszalad rajtam a hideg. Miután elhagytam a Ködfalkát és egész éjszaka a csapat nyomába szegődve futottam, menedékre találtam egy elhagyatott odú belsejében. Már értetettem miért hagyták el, hiszen szűkös is volt, és be is ázott. Felálltam, és óvatosan kipréseltem magamat a szűk résen.

Hirtelen nagyon magányosnak éreztem magam, ahogy végignéztem a vidéken. A hatalmas, sötét dombon már túljutottam az éjszaka, előttem pedig erdős, sziklás táj terült el. Elgondolkozva néztem a sárguló leveleket, és a végtelen tölgyerdőket előttem. Nem volt választás, hiszen a farkasok szaga túlvezetett a fákon.

A szagnyomot követve elindultam. Miközben a sűrű aljnövényzetű erdőbe egyre beljebb hatoltam, különböző zsákmányállatok szagát hozta felém a reggeli szellő. Mivel tagadhatatlanul éhes voltam, engedtem a csábító illatoknak, és a nyomukba eredtem.

Leghamarabb a száraz hüllő szagot éreztem meg. Bár a Nyugati Királyságban agarak biztosították nekünk az evést, én ennek ellenére mégis külön vadásztam magamnak. Azonnal felismertem egy sárkánygyík szagát. Ezek kistermettel megáldott, rövid szárnyú sárkányok, melyek nem tudnak repülni, de annál nagyobbakat ugranak. Ahol ezek a ragadozó hüllők élnek, ott nyúlnak is kell lennie.

Az erdő tarka szagáradatából azonnal kitűnt a nyulak jellegzetes rágcsáló illata. Miközben a szagot követve lopóztam, izgalmas várakozás töltött el. Elképzeltem magamat, ahogyan egy csapatnyi farkas élén futok, és ez nagyon tetszett nekem. Úgy éreztem, kezdtem megtalálni a valódi önmagamat, a farkast, nem pedig az őrkutyát. Ezután viszont elöntöttek a sötét és aggodalmas gondolataim is: mi történik, ha azt akarják, menjek vissza? Itt akaratlanul is eszembe jutott Éjszőrme. Fekete bundájú testvéremmel még nem találtam meg a közös hangot, és attól féltem, nem fogja jó szemmel nézni a magánakciómat. Kissé kihúztam magam, és arra gondoltam, megmutatom, ha kell mind az ötnek, hogy van helyem közöttük.

A nyúlszag egy tisztásra vezetett engem. Lekushadtam egy bokor mögött meghúzódva, és jobb mancsomat behúzva osontam felé. A nyúl csendben legelt, nem vett észre, csak amikor már túl késő volt. Egy pillanat alatt ugrottam ki a bokorból egy rávetettem magam.

Miután megettem a nyulat, egy kicsit elfeküdtem a tisztáson, hagyva hogy a reggeli napfény cirógassa a bundámat. Jól haladok – állapítottam meg magamban – estére már ott leszek velük. A kevés kis pihenő után észrevettem egy sárga szempárt bevillanni az erdő sötétjéből.

Majd észrevettem, a szempár a magasból, a fák ágai közül néz le rám. Szaga a hüllőké volt, és a méreg bűze áradt belőle. Tudtam, a sárkánygyíkok mérge nem halálos, de fájdalmas tud lenni, és harapásuk felér egy pitbull erejével. Valahol mélyen sejtettem, ezt a legendát csak a kiskutyák ijesztgetésére találhatták ki, mégis, fogaimat kimutatva néztem rá vissza.

A sötétből, a sárga villogó szemekben játékos fény lobbant fel. Majd egy furcsa, nyüszítő hallottam mely furcsán fújtatott. Ekkor rájöttem: a sárkánygyík nevet!

- Mi olyan vicces ezen? – kérdeztem méltatlankodva. Fenyegető kedvem azonnal elmúlt, helyette kíváncsian leültem, fejem oldalra billentve.

- Hát az, hogy nem érted! – mondta az, és a szemek érdeklődve tágultak ki.

- Micsodát? – tudakoltam még mindig értetlenkedve. Ettől újabb nevetéshullám rázta meg.

- Csak engedd meg, hogy megegyem azokat a csontokat! Éhes vagyok!

Választ nem is várva kiugrott a fák sötétjéből, majd mögöttem ért földet és máris a nyúlcsontokból lakmározott. Akkor láttam életemben először sárkánygyíkot. Méretre akkora, mint egy vadmacska, teste ciklámenből sötétkékbe ment át a lába felé, hosszú farka fekete volt. Mellső lábai átalakultak gyenge erezetű, repülésre képtelen, de hatalmas ugrásokra alkalmas nyárnyakká. Legérdekesebb a feje volt: szája helyett hosszú, éles csőrt viselt, homlokán vastag, kékeszöldes taréj kapott helyet.