A Hold Királyai: Leilana /Farkasok napja/

Tizenhatodik fejezet: A megérkezés

Mikor felébredtem, az volt az első gondolatom, borzalmasan fázok. Egy hirtelen ötlettől vezérelve igyekeztem egy szelíden lángoló, apró tűzre gondolni. Ekkor a mancsaim mellett megjelent egy kicsi lángocska, mely csendben lebegett a föld felett, és jóleső meleget árasztott magából. Kissé közelebb húzódtam hozzá, majd körülnéztem a sötét barlangban, miközben egy pillanatra eszembe jutottak a tegnap történtek, amik olyan mély hatást tettek rám.

A barlangban mindenki nyugodtan aludt, összebújva, hogy ne fázzanak annyira. Miután végignéztem rajtuk, észrevettem, hogy valami nem stimmel. Másodszorra jöttem rá, hogy se Éjszőrme, sem pedig Tundra nincs a sziklaüregben. Nagy nehezen sikerült magam rávennem, hogy eloltsam a tüzet, majd egy nagy, hosszú nyújtózás után én is kisétáltam, mivel úgysem tudtam volna aludni.

Miközben fájdalmasan kipréselődtem a barlang igen szűk bejáratán, hirtelen eszembe jutott az álmom, amit sehogyan sem tudtam hová tenni. Kíváncsian igyekeztem visszaemlékezni, mi volt benne, majd beugrott egy csodásan szép, keskeny vágású, levendula lila szempár, melyhez édesen kedves hang társult. Úgy rémlett, mintha azt mondta volna: - Találkozz a félvérrel, mert megbízhatsz benne. Beszélj vele, és a fény derül a múltadra, mert ő annak a része.

Igyekeztem magamban elfelejteni az álmomat, de a lelkemben éreztem, hogy ez nagyon fontos, mert a levendula lila szempár tulajdonosa Hajnallélek, az édesanyám. Tudtam, hogy valamit mondani szeretne nekem, de egyáltalán nem értettem, mit, és ezért csak is önmagamat hibáztattam.

Milyen félvér? – kérdeztem gondolatban értetlenül.

Igyekeztem hanyagolni a témát, hiszen ezzel semennyire sem jutottam előrébb, de elhatároztam, hogy még visszatérek rá. Ekkor jöttem rá, hogy már rég kiértem a barlangból, és egy helyben állok, miközben az ég sötét és viharos, az eső szagát árasztotta. Nem voltam benne biztos, de hajnal fele tudtam megtippelni az időt. Kissé meglepődtem, hogy képesek voltunk egy egész napot átaludni. Azonnal észrevettem néhány mancsnyomot, mely lefelé tart, a sziklás hegység alá, ahol meghúztuk magunkat.

A kíváncsiságtól vezérelve követtem őket, óvatosan leugrálva a nagy kövekről. A hegy lábánál egy sötét fenyőerdő terült el, mely felől Tundra és Éjszőrme szaga áradt. Mikor bementem a fák közé, azonnal ismerős hangok csapták meg a fülem. Hamar megpillantottam egy kicsi, kerek tisztást, ahol az apró koromfekete farkas állt a bátyámmal szemben, aki tettetett érdektelenséggel figyelte Tundrát.

Gyorsan elbújtam egy bokor mögé, miközben biztos voltam benne, hogy nem látnak meg. A földre lapultam, igyekeztem semennyi zajt sem csapni, és csak is kettejük párbeszédére figyelni. A lelkiismeretem azt súgta, nem szép dolog mások után hallgatózni, de úgy éreztem, amit teszek még fontos lesz számomra a jövőben, így igyekeztem nem törődni vele. Elővigyázatosan kikémeltem a bokor ágai közül, miközben igyekeztem minden egyes szavukat elcsípni.

- Miért akarsz velem beszélni? – kérdezte Tundra, hangjában őszinte kíváncsiságot véltem hallani. – Azt mondtad, többé nem is fogsz velem szóba állni. És tudod mit? Jó is volt, míg nem akartál! – folytatta indulatos hangon.

Kitágult szemekkel figyeltem az eseményeket, el akartam menni, de világosbarna mancsaim nem engedelmeskedtek. Mindig tudni akartam, mi történt kettejük között, lényegében azóta, amióta megismertem őket. De mégis, félig úgy éreztem, valami olyannak vagyok a szemtanúja, amit nem lenne szabad látnom, és ettől egy pillanatra szúrni kezdett a bundám.

Végül csak még mélyebbre lapulva lestem ki a szamócabokor vörös levelű ágai közül, tekintetem most Éjszőrmén függött, aki egy pillanatra mintha hátrahőkölt volna a döbbenettől.