A Hold Királyai: Leilana /Farkasok napja/

Hetedik fejezet: A kiképzés

Ott álltam egyedül, egy hatalmas, aranylevelű és vastag törzsű tölgyfa alatt. Apám, Alkonyköd, ide küldött, majd visszatért a gyógyítók barlangjába. Azt mondta, ha felmászok a tölgyfa tetejére, eljutok a Kiképző Sziklákhoz, ahol Lávahold vár, a jövőbeli mesterem...

Miután jobban megnéztem a helyet ahol voltam, könnyen rájöttem, igaza lehet: a tölgyfa egy sziklás szakadék alatt nőtt, amiről könnyen el tudtam képzelni, hogy a tetején a Kiképző Sziklák lehetnek.

Kihívóan a magas fára néztem, mintha azt gondolnám, ettől meghunyászkodik. Hogyan tudnék fára mászni, mint a mókusok? – kérdeztem magamtól tanácstalanul. Most még Éjszőrme jelenléte is vigasztalt volna, csak hogy ő Hajnallélek keresésében segédkezik. Kezdtem úgy érezni magam, mint egy rakás szerencsétlenség, szinte hallottam, hogy a farkasok a hátam mögött rólam sugdolóznak.

Mégsem állhatok itt, és várhatom, hogy az összes levél lehulljon a fákról! – gondoltam elszántan, és a szememmel megcéloztam a hozzám legközelebb levő ágat. Csináltam már ilyet máskor is – biztattam magamat, és elrugaszkodtam a földről.

Amikor rájöttem, már túl késő volt: nem az ág méretével voltak gondok, hanem az ugrásom erejével, és lendületével. Mert túl kicsi volt. Mivel leesni nem akartam, ezért fogaimmal megragadtam a hirtelen velem egy szintre került ágat, melynek az lett az eredménye, hogy mozdulni sem bírtam. Már csak egyetlen kérdés maradt bennem: mi fog hamarabb kitörni? A fájó fogaim, vagy az egyre hangosabban recsegő faág?

Szerencsére viszont, abban a pillanatban, mikor a faág már nem bírta tovább megtartani a súlyomat és hangos reccsenéssel kitört, egy erős állkapocs megragadta a tarkómat. Éreztem a bundám közé lágyan fúródó fogait, magamon éreztem meleg leheletét, és az ismeretlen megmentőm illatát. Lassan és biztosan húzott fölfelé, míg végül letett a vastag faágra, ahova nem tudtam felugrani. Lenéztem a falkára a magasból, és remegés futott végig rajtam. Jól beégtem már így, az első napon...

Mikor magamhoz tértem, kicsit megnyugodva feltápászkodtam, és kíváncsian szemléltem megmentőmet.

Az első, amit megláttam egy tiszta, zafírkék szempár volt. Szinte világított a farkas fehér arcán, míg orrnyerge sötétbarna volt, mely a homlokán halvány ezüstbe ment át. Fehér mancsai ragyogtak, pont úgy, mint fényes, ezüstszürke sörénye. Ekkor jöttem csak rá, miért is nem láttam eddig az oldalát: mert fehér színű szárnyak takarták el! Hosszú, világos tollain halványan átsütött a késő délutáni nap, megmutatva ezzel vékony erezetét.

- Jól vagy, ugye? – kérdezte a kék szemű hím. Szárnyait félig még mindig kitárta, így láthattam, oldala is ezüstszürke színben pompázik, míg mélykék szemeivel engem vizslatott.

- Igen, persze... Köszönöm – siettem a válasszal, és kissé beljebb mentem, mert úgy éreztem leszédülök, de a nem a tériszonyom miatt.

Ekkor kissé feltámadt a szél, lerántva a fáról egy csomó aranysárga levelet. Fölöttünk aranyszínű lombkorona terült szét, amin a halványan beszűrődő fény tompa ragyogásként ült meg a bundánkon.

Ekkor végre eszembe jutott, miért is jöttem igazából. Kihúztam magam, és úgy döntöttem, megkérdezem a nevéről ezt a szép, ezüstös színű farkast.

- Engem Ezüstárnynak hívnak – sietett válasszal, mielőtt kimondtam volna a kérdést. Hangjából áradt a boldogság és az önbizalom. Nálam csak egy évvel lehetett idősebb, mégis úgy éreztem, egy kifejlett, felnőtt farkassal állok szemben.

- Az én nevem Leilana – mutatkoztam be én is, de alig tudtam levenni tekintetemet az ő kék színű pillantásáról. Kölcsönösen kicseréltük egymás szagát, és úgy éreztem az övét ezer közül is felismerném.