A Hold Királyai: Leilana /Farkasok napja/

Nyolcadik fejezet: A Falkagyűlés

Ahogyan lenéztem a mélybe, láttam, ahogy a bársonyos feketeség lassan leszáll a falka területére. Ez csak egy pillanatig tartott, mert gyorsan észrevettem a kitaposott ösvények szélén a halvány fénnyel pislákoló gombákat, és egyéb növényeket, melyek világításként szolgálhattak.

Azonnal eldöntöttem, mikor lejutok, az lesz az első dolgom, hogy alaposabban szemügyre vegyem őket. A szakadék szélénél viszont megtorpantam. Lávahold odaállt mellém, és átugrott a fa vastag törzsére, majd visszanézett rám. Összeszedtem magamat, és újra ugrottam.

Ha kicsit nehézkesen is, de sikeresen landoltam az ágon. Talán már túlzott óvatossággal is, de legalább élve lekecmeregtem a tölgyről, és körbenéztem a fák között, ismerős szagok után kutatva.

- Még ráérünk. A gyűlés csak akkor kezdődik, mikor a Hold az ég alját súrolja – hallottam Lávahold hangját magam mellett. Hangjában ősi erő csengett, és a nyakában hordott ékkövek apró lámpásként világítottak.

Felnéztem az égre, de csak bársonyosan kavargó fekete felhőket láttam. Eltakarta a csillagokat, és emellett a Holdat is. Bár csak fél napja találkoztam Lávahold mesterrel, mégis ismertem annyira, hogy ne nézzek rá furcsán a kijelentése után. Végül is miért ne? Egy ilyen számomra teljesen szokatlan világban bármi lehetséges, talán azon sem lepődnék meg, ha a felhők egy pillanat alatt eltűnnének.

- Még sosem láttam ilyet – mondtam Lávaholdnak, és lehajoltam az egyik széles gombához, mely zöldes fényt bocsátott ki magából.

- Ezen a kontinensen nemcsak az állatok mások – magyarázta Lávahold mester, de szemével úgy tűnt, keres valamit a távolban. – Ennek a helynek erős a mágiája, ez okozza a gombák és más növények különleges képességeit. Gyere, mutatok valamit. – Farkával intett, hogy kövessem, és bement a sötéten lengedező fák közé. Gyorsan utána mentem, mivel nem akartam elveszni, és kíváncsi voltam, mint is szeretne mutatni.

Egy darabig mentünk a késő esti erdőben, majd Lávahold hirtelen megállt, én pedig majdnem nekiütköztem. Beálltam mellé, és arra néztem, amerre ő is.

Azonnal megláttam egy óriási nagy bükkfát, melynek furcsa, világító alakzatok voltak a törzsén. Mikor jobban szemügyre vettem, azonnal rájöttem mit ábrázol: az egyik egy hosszasan tekergő vizikígyó világoskéken fénylő körvonala volt. De az összes többi is mind-mind színes szellemalakzatokat ábrázolt.

- Csodásak – jegyeztem meg, igaz fogalmam sem volt arról, hogyan kerültek fel a fára.

- Szerintem is - Lávahold hozzám hasonlóan gyönyörködve nézte a fénylő alakokat. – Mi csak Szellemfának hívjuk. A Lélekszikla után, ez a falkánk legmágikusabb helye.

Erről eszembe jutottak a kőfalra felfestett farkasok alakjai. Nem tudtam eldönteni azokkal hozzam-e őket összefüggésbe, ezért úgy döntöttem megkérdezem a mesteremet.

- Ezeket is farkasok csinálták? – kérdeztem tőle, azon tűnődve, melyik körvonal, melyik szellemet ábrázolhatja.

- Nem, ezek a Szellemek munkájának köszönhetőek – rázta a fejét Lávahold, majd látva értetlenkedő arcomat, magyarázatba fogott. – Már nagyon régóta vannak itt, régebb óta, mint a Ködfalka.

- Ó, azt hiszem értem, - mondtam neki, de valójában úgy éreztem, ha Lávahold reggelig is mesél, akkor sem fog a fejembe férni hogyan kerülhetnek a fa törzsére színes alakzatok a Szellemeknek köszönhetően.

Lávahold szelíden rám nézett, mintha azt várná, mikor teszem fel neki a következő kérdésemet. Igyekeztem viszonozni a pillantását, és gyorsan témát váltottam: - Elnézést, hogy nem tudom, – kezdtem bele, és az orrom hegyével a kígyószerű alakra mutattam. – de ő ki a szellemek közül?