A Hold Királyai: Leilana /Farkasok napja/

Axel története: A félvér felemelkedése

Tizenegyedik rész

 A gyógyítás ideje

Az akitának a megváltozott levegő lehelt ébredést a testébe. Erőtlenül kinyitotta keskeny, háromszög alakú szemét, hegyes fülét megbillentve hallgatózott. Mindenütt csend honolt, csak a szél süvített halkan, titokzatosan.

Axel mély levegőt vett, de hosszú sebe, amiből még mindig szivárgott forró vére, megnehezítette ezt. Kezdett magához térni, eddig üres emlékei közé azonnal bevillant a harc a gottókkal, majd a párbaj Bliitzhával, aki lezuhant, mikor a vörös villám kettejük közé csapódott. Kelletlenül igyekezett megfordulni, hogy legalább fektében maga mögé nézzen, valóban megtörtént-e ez. De a másik, sötétvörös bundájú félvérnek a hűlt helyét találta.

Ez viszont nem volt teljesen igaz: a szakadék szélén, egy gyenge bokor nőtt a semmi fölött, jeges ágai között pedig a félvér legnagyobb meglepődésére egy nagy, sötét toll lebegett, a lánc, amin lógott belegabalyodott a gallyak közé. Axel ezt látva hitetlenül bámult rá, hiszen annak Bliitzhával együtt a folyóba kellett volna zuhannia.

Hiába nem értette, ezzel most kicsit sem tudott foglalkozni. Betudta Areisznek, vagy a sors szerencséjének, amire csak rá tudta magában fogni. Nehézkesen négy lábra küzdötte magát, látta, ahogyan a vékony vércseppek legurulnak fehér mellső lábain, vörösesen behálózva azt. Ijedten jött rá, a hosszú, mellkasáig tartó vágás a hasán még mindig nem gyógyult be: volt egy olyan sejtése, talán soha nem is fog. Az akita végül egy laza mozdulattal lerázta vastag bundájáról a havat.

Kavargó, sötét gondolatait a számára mindennél rémületesebb hang szakította félbe.

- Mit művelsz?! Menj a toll után! Ez volt mindvégig az egyetlen parancsom, és mégis képtelen vagy teljesíteni!

Axelnek meghűlt a vér az ereiben, mikor meghallotta a Levegő Szellemének haragosan süvöltő hangját. Nem hitte volna, hogy anyja meg fog jelenni, azt meg végképp nem, hogy találkozásuk ilyen hamar következik majd be. Abban bízott, a lánc eltüntetése után a sötétkék szellem végre nyugtot fog hagyni neki.

- Nem érdekel, mire utasítasz többé! Nincs hatalmad fölöttem! – kiáltotta dühösen neki Axel, csak úgy a levegőbe. Biztos volt abban, hogy anyja ezt hallani fogja. Nem tudott többé már mit válaszolni neki, de az akkori pillanatban nem is érdekelte különösebben. Végre szeretett volna megszabadulni a szellemtől egyszer és mindenkorra...

- Dehogynem! Hozd el nekem a tollat, és végre az enyém lesz majd, így hatalmam teljessé válik!

Axel úgy hallotta, a szellem hangjába beleremegnek a hatalmas hegyek, pedig tudta, ez egyedül az ő fejében volt ilyen hangos. Végre viszont megtudta, mire kell Aerisznek a toll. Nem mintha eddig nem sejtette volna. Lassan, fájó izmokkal indult meg a Lélektoll felé, arra gondolt, ha végre Aeriszé lesz, a szellem örökre békén fogja őt hagyni, és élheti a saját életét.

Ekkor azonban hirtelen egy nagyon rossz előérzete támadt, ami Leilanával volt kapcsolatos. Egy egész éjszakán keresztül lehetett eszméletlen, mert látta, ahogyan a hidegtől halvány fényű Nap korongjával izzó arany ragyogásba vonja a jégbe fagyott hegyeket. Nemsokára fény borult a fennsíkra, és még mindig élénken élt benne a látomása egy lángoló hullócsillagról, ami a Pusztuló Oromba csapódott. Megérezte, az aranybarna nősténnyel valami hatalmas nagy baj történt, és bár rövid ideje ismerte csak, majdnem olyan fontos volt neki, mint Nanook, vagy akár Venge. Hiszen a farkas múltjának egy fontos részét képezte, nem hagyhatta, hogy elvesszen.

De abban a pillanatban, mikor a félvér újra szólásra nyitotta volna a száját, tekintete az árnyékba borult Pusztuló Oromra tévedt. Amit látott, megdöbbentette: a hatalmas szurdokon egy hosszú, óriási test pihent, alakja nem is kígyóéra... sokkal inkább nagyra nőtt ezerlábúéra hasonlított. Axel azonnal felismerte benne az Ezerlábút, amiről a gottók beszéltek, mielőtt még elmenekültek volna.