A Hold Királyai: Leilana /Farkasok napja/

Első rész: A farkasjegy

Sziasztok :) Lassan már egy éve dolgozom ezen a történeten, és úgy érzem kész lett arra, hogy ezen az oldalon is közzétegyem. Mivel még nincs kész, sajnos nem tudom az egészet feltenni, de rajta vagyok persze.  Remélem tetszik, és ha elolvastad, kérlek írj egy hozzászólást, vagy esetleg építő jellegű kritikát. Jó olvasgatást, és köszönöm, hogy megnézted! :)

Első fejezet

Árnyék a Hold alatt

Már lemenni készült a nap. Aranyszínűre festette a mezőt, fantomszerűen hosszúra nyújtva az árnyékokat. A közelben egy tücsök ciripelt, ütemesen ismétlődő hangja elfejtette velem azt az érzést, amit a nyár utolsó napján érezni szoktam. Úgy döntöttem, kihasználom az utolsó nyári naplementét és nem azzal foglalkozom, hogy vége van. A távolban fölcsendült Thalia hangos ugatása, amitől mindig jókedvre derültem.

Felé néztem, láttam a nagy kupolás kastélyt mögötte, és a távolban elterülő hatalmas Ködgerincet, mely az Északi Királyság területe volt. Félhosszú, aranybarna bundámba búcsúzóul még belefújt egy utolsó nyári szellő. A Ködgerincet nézve megakadt a szemem egy közeli farönkön, mely mögött Thaliát sejtettem.

- Thalia, mit csinálsz már megint? – kérdeztem, attól félve, nehogy valami butaságot tegyen.

- Psszt! Elijeszted... - mondta alig hallhatóan, tiszta, kék szeme egy kicsi, fehér mókuson függött.

Ekkor mintha kilőtték volna, úgy ugrott ki a rönk mögül, őrült hajszába véve a mit sem sejtő mókust.

Thalia nem hasonlított apjára, Ötödik Ragnarokra, aki a kutyák Nyugati Királya volt. Apja egy nagy, fekete hegyi masztiff, míg lánya csak vastag bundáját örökölte tőle. Thalia keverék volt, még ha mind közül a legszebb is. Anyja egy közepes méretű, barna husky volt, akit egy évvel ezelőtt egy hadjárat során megöltek a farkasok. Mindezt titokban tartották Thalia előtt, azt akarták így a jobb, bár én ezzel nem értettem egyet. Ez az esemény újabb háborút robbantott ki közöttünk és a farkasok között. A Nyugati Hadsereg már átjutott Erie hegyein, és most Skaddal Birodalmában lehet valahol...

A nap egyre lejjebb jutott, a madárdal is csak halkult. Thalia körbe-körbe rohangált, szerintem azt a mókust már rég elveszítette. Világosbarna bundája egyre nehezebben vált kivehetővé a sötét arany fűcsomók tömkelegében.

- Gyerünk Thalia! Vissza kell mennünk a palotába mielőtt még, besötétedne!

Mikor egy éves lettem, a pótapámmal ideköltöztünk a Nyugati Birodalom területére, majd mikor nem sokkal később egyike lehettem Thalia őreinek, hamar erős barátság alakult ki kettőnk között.

- Nem akarok! – tört ki egy elkeseredett nyüszítés Thalia torkából. – Odabent olyan unalmas, csak szabályok és falak, semmi más! Adj még egy kis időt, kérlek!

Elgondolkozva néztem végig rajta. Végül támadt egy ötletem.

- Nos, ha szeretnéd, délutánonként ki tudlak vinni ide és megtaníthatlak vadászni. – mondtam neki, mert tudtam mindig ezzel nyüstöl. Majd hozzátettem – Adok tíz őzugrásnyi időt!

- Köszönöm Leilana! Te vagy a legjobb! – Egy erőteljes mozdulattal a levegőbe ugrott, és mindeközben nagyon boldognak tűnt. Egyenesen hozzám szaladt, és majdnem feldöntött.

Örömében vadul csóválta a farkát, és leírt körülöttem még egy tiszteletkört, majd elszaladt azzal a reménnyel megvan-e még az a kis fehér mókus.

Világos, holdfényes éjszaka köszöntött ránk. Én Thalia szobájában voltam, éppen a díszes erkélyről néztem a holdat. A rózsaszín, bársonyos erkélyfüggöny meglebbent, jelezve, hogy Thalia is kilépett hozzám. Halvány krémszínű, mellső lábaival rátámaszkodott a korlátra, pont ahogy én tettem. Ekkor esett csak le, Thaliának nem éppen itt lenne a helye.

- Hercegnő! Neked nem a királyi vacsorán kellene lenned? – kérdeztem meglepetten.

Ő rám nézett, nagy mélykék szemei fáradtan csillogtak, miközben válaszolt:

- Leilana, kérlek, legalább te ne szólíts így! Tudod, hogy számomra olyan vagy mintha a testvérem lennél. Ami a király vacsorát illeti, megszöktem. Semmi kedvem sincs apám barátaival lenni.

- Na de... - kezdtem volna bele, de inkább abbahagytam. Igazat adtam neki. Helyette a hatalmas, fehér Holdat kezdtem el figyelni, szívemben erős vágyat éreztem arra, hogy valami olyasmit tegyek, ami korábban eszembe sem jutott.

- Jól vagy Leilana? Olyan furcsának tűnsz. Az előbb azt hittem, vonyítani fogsz a Holdra. – Egy pillanatra felkavarodott gondolataimat Thalia meglepett hangja szakította félbe.

Igazából én is – gondoltam magamban. Szerencsére, ahogy jött az érzés, úgy el is múlt.

- Persze, semmi bajom. – nyugtattam meg őt is és saját magam is.

Thalia nagyot ásított, úgy tűnt ott helyben elalszik.

- Hogy elfáradtam... Azt hiszem, lefekszem aludni. Ha akarod, nézegesd csak a Holdat, de az lenne a legjobb, ha te is aludnál.

Elgondolkozva néztem rá.

Igaza lehet Thaliának. Rám férne egy kiadós alvás. Nyáron úgy sem hagyott aludni a nagy meleg, talán jobb is, ha itt az ősz.

- Menj csak nyugodtan... Én is mindjárt jövök.

Hirtelen hangos levélzörrenést hallottam. Lenéztem a magasból a fák közé: a nyitott kapun kivilágított a palota fénye, és a lépcsőn két elfáradt szelindek üldögélt. Úgy gondoltam, biztos csak képzelődöm.

Huss! Azt hittem, ki esek a korláton a döbbentettől. A fák között egy fekete, karcsú árnyék sziluettje ugrott ki, majd egy pillanat alatt eltűnt. Az őrkutyák is észrevették: három német juhász ki is futott a kapuból a sötétbe, hogy egy kis idő múlva üres mancsokkal visszatérjen.

Gyorsan találgatni kezdtem. Lehet egy őz volt az, vagy egy kisebb fajta sárkány. Élnek errefelé futósárkányok, teljesen ártalmatlanok. Egy ijedt gondolat hasított belém: és ha egy hiéna? Persze ez alaptalan volt, hiszen démon hiénákat régóta nem láttak még Amiron. Csak a vad kontinensen élnek, Anayán. Akárhogy is, ezzel a gondolatsorral nem jutok előrébb – sóhajtottam magamban, és inkább lefeküdtem aludni.

Bevackoltam magamat Thalia és egy jól megtermett párna közé, majd gyorsan elnyomott az álom.