A Hold Királyai: Leilana /Farkasok napja/

Tizenhetedik fejezet: A két út találkozása

Tompa, halvány fényű reggelre ébredtem Ezüstárny mellett. Mikor ránéztem, láttam, még alszik, ezért még én is visszabújtam hozzá. A nap a hátunk mögött kelt fel, hosszúra nyújtva meg az árnyékainkat, amiket összeolvadni láttam előttünk a sziklás földön.

Fel szerettem volna kelni, hiszen már nem voltam álmos, de semmi kedvem sem volt elhagyni a szárnyas farkas testének melegét. A hideg levegő szinte csípte az orromat, és mikor lélegzetet vettem, a halványsárga fényben megláttam a leheletemet. Amikor előre néztem, a Suttogó Hegység felé, láttam, ahogyan a narancsos reggeli napfény megvilágítja a jegesen csillogó sziklákat. Végül elérte a Pusztuló Ormot is, de az még sötétsége burkolódzott, és csak a tetejére engedett fel egy kis halvány fénysugarat. Az égen elszórva szürkésfehér felhők kavarogtak, mintha nem tudnák eldönteni, eltakarják-e a napot vagy sem.

- Ezüstárny... - szólítottam kedvesen a hímet, mikor észrevettem, hogy lassan forgatni kezdi sötétbarna fülét. –Kelj fel... nemsokára a nap felér a fák fölé.

Ezüstárny ezt hallva gyorsan kinyitotta egy pillanatra még fáradt szemét, majd, hogy kirázza belőle az álmosságot, elnyújtózott a földön: - Már ennyi az idő?

- Köszi – dideregtem neki kicsit sem hálásan, mert azonnal levette a hátamról meleg szárnyát, és felpattant négy lábra.

- Jaj! – vett észre a csapat vezére, mikor feltápászkodtam. – Ne haragudj!

- Semmi baj – intettem felé sötétbarna hegyű farkammal egy kicsit talán lemondóan. – Egyébként is tudok magamnak tüzet csinálni.

- Gyere, keltsük fel a többieket – ajánlotta Ezüstárny, és elindultunk a farkasokhoz, akik egy kupacban feküdtek még a fehér szikla alatt.

Miközben a dérbe fagyott fűben lépkedtem, a reggeli napfény belesütött a szemembe, amitől még pár pillanat múlva is sötét foltokat láttam. Lángoló, narancssárga fénye átvilágított a zöldes fenyők hegyes ágain, a többi fa mögött úgy nézett ki, mint egy tölgyfa kerek, tűzben égő lombja.

- Jó reggelt! – köszöntünk derűsen a többieknek, akik már ásítozva néztek ránk.

- Itt az ideje továbbállni – mondta nekünk Ezüstárny, és lenézett a szakadék tetejéről a mélybe. Elnézett a távolba, majd visszajött hozzánk és folytatta. – A hegy alatt húzódik egy apró átjáró, amin lejuthatunk innen a hegygerincre. Nem tűnik túl hosszúnak, de egy két napba eltelik, míg átkelünk rajta a Suttogó Hegységhez. Indulhatunk? – kérdezte egy pillanatra aggodalmasan végignézve rajtunk.

- Szerintem semmi akadálya – felelte Éjszőrme Tundra mellől.

- Én is benne vagyok – álltam egy kicsit közelebb Ezüstárnyhoz.

- De mikor fogunk vadászni? – érdeklődött Vadfagy egy kicsit talán idegesen. Sötétkék, csíkos mintájú farkával ide-oda sepregetett a földön, miközben egyenesen ülve nézett körbe.

- Azt hiszem, más dolgok is vannak, amik miatt aggódnunk kellene – szólalt meg Tundra a Suttogó Hegységet nézve. – Azt sem tudjuk, hol, és mikor számíthatunk a gottók támadására. Ha egyáltalán találkozunk velük...

- Egészen biztos, hogy találkozunk velük – jelentette ki sötéten Éjszőrme, és félve jöttem rá, hogy gondolatban igazat adtam neki.

Hirtelen eszembe jutott az a bizonyos félvér, akinek a titkára még mindig nem jöttem rá. Nem akartam róla beszélni a többieknek, mert attól féltem, ők ugyanannyit tudnak erről, mint én. Talán még kevesebbet is...

Egy rövid fejrázással elintéztem ezt a gondolatot, majd észrevettem, hogy valaki hiányzik közülünk. Mikor éppen ennek hangot akartam adni, valaki megelőzött.