Paradicsom a múltból

Hatodik - Harry

Nyugtalanul aludtam éjjel. Akárhányszor lehunytam a szemem, mindig a családom láttam magam előtt. Nélkülem. Ha sikerült is elaludnom, olyan jövőről álmodtam, melyben ők nem szerepelnek. Egy magányos életet láttam.

Reggel, mikor meguntam a folytonos szenvedést, lementem a konyhába. Ittam egy kávét, kerestem pár falatot reggelire, és bevettem a bogyókat, amiket a doki adott. Valamelyest tompították a sajgást a gipszelt lábamban, amit a menés okozott. Amikor végeztem, lassan és megfontoltan visszamásztam a szobámba. Felöltöztem, összepakoltam, és kiszellőztettem. Elraktam a pénztárcám, az irataim, és a telefonomért nyúltam. Ám félúton megakadtam. Még mindig ott volt az olvasatlan üzenet Lilianntől. Túl nagy volt a kísértés, hogy elolvassam, de a félelmem hatalmasabb volt. Mindenki árgus szemekkel nézte, mikor nyitom már meg, de én csak eltüntettem az értesítést, és a mobilt a zsebembe csúsztattam. Gyáva voltam.

- Harry? Fent vagy már? - kopogott be anya. - Megjöttek a fiúk.

- Mindjárt megyek - szóltam vissza. A telefon a szekrényemen maradt, mikor elindultam le.

- Hát itt vagy, nyuszi! - üdvözölt Liam, mikor a lábam a földszintre tettem. 

- Most nem igazán vagyok poénos kedvemben, rendben? Csak essünk túl ezen.

- Oké. Akkor gyere, a srácok a kocsiban vannak. Anne, estére visszakapod - mosolygott anyámra, majd kisétált az ajtón, én pedig követtem, ahogy tudtam. 

A Londonig vezető út lassan telt, és kínos csendben. Gondolom, Li szólt előre a hangulatomról, így nem piszkáltak. De ők sem beszélgettek, ami szinte idegőrlő volt.

- Valami baj van? -érdeklődtem, mikor ráuntam a némaságra.

- Nincs - felelték tökéletesen egyszerre.

- Ahha, én meg egy focicsapat apja vagyok - motyogtam szarkasztikusan. 

- Tényleg? És hol rejtegeted őket?

- Biztos helyen - villantottam meg az ördögi mosolyom.

- Elolvastad? - kérdezte a mellettem ülő Niall halkan, mégis olyan volt, mintha torkaszakadtából üvöltötte volna.

- Nem.

- És el fogod? Valamikor?

- Ez egy olyan kérdés, amire nem tudok válaszolni.

- Miért? Mitől félsz ennyire?

- Magam se tudom, oké? Egyszerűen csak nem tudom rávenni magam, ennyi.

- Nem hiszem, hogy félned kéne - mondta halkan Liam, aki eddig csak fülelt.

- Miből gondolod ezt? - érdeklődtem, és tényleg nagyon kíváncsi voltam.

- Figyelj, elméletileg ő már lezárta ezt. Otthagyta neked a levelet, volt nálad többször is elbúcsúzni. Annyira ő sem kegyetlen, hogy egy újabb tőrt döfjön a szívedbe, amiről pontosan tudja, hogy mennyire összetört - fejtette ki, majd leállította a kocsit. Mikor körülnéztem, észrevettem, hogy időközben megjöttünk.

- Próbálj meg elvonatkoztatni a történtektől egy kicsit, rendben? Nem hiszem, hogy Simon ok nélkül citált ide minket, ráadásul úgy, hogy tudja, mennyi bajod van épp - intett a fejével a gipszem felé. - Inkább csak hallgass és figyelj, és mi majd elrendezünk mindent, oké?

- Azt hittem, ez csak egy szokásos megbeszélés lesz. Amiken rendszerint Simon nem jelenik meg.

- Mi is ezt hittük, egész tegnap estig, mikor személyesen telefonált, hogy ne késsünk.