Paradicsom a múltból

Kilencedik - Liliann

Miután letettem a telefont, a húgom elköszönt tőlünk. Még a gyerekekkel próbálkozott, hívtam neki egy taxit, hogy sötétben és hidegben ne kelljen a szállodáig sétálnia. A kicsik miatt nem tudtam lekísérni, de az ablakból lestem, ahogy beszáll, majd elhajt vele a kocsi. Nagyon reméltem, hogy nem kérdezte meg a címet, és nem is tudja, mert az fix, hogy Harry valahogy kiszedné belőle. 

Másnapra az egyik távolabbi és kevésbé ismert parkba beszéltem meg találkát Leilával és az unokaöcsémmel. A gyerekeket alig lehetett elválasztani, mikor eljött az idő  a búcsúra.

- Mit mondjak neki?

- Hogy megtartom az adott szavam. Se többet, se kevesebbet.

- Ki fog akadni, ismered. 

- Tudom, hol szálltatok meg. A Mercure Paris Centre Tour Eiffel 201-es szobája Harryé. Ott leszek, ígérem. Nem hagylak cserben. Ezúttal biztosan nem - mosolyogtam rá, és szorosan megöleltem. 

- Akkor nemsokára találkozunk - integetett, miközben az ellenkező irányokba indultunk. 

Alig bírta magammal. A nagy találkozás előtt alig aludtam pár órát, és a vérem csak úgy pezsgett. Úgy éreztem magam, mint egy szerencsétlen tinilány, aki élete első randijára készülődik a herceggel. A tervezett indulás előtt már egy órával korábban kész voltam, és arra vártam, hogy a gyerekek felkeljenek. Miután ez megtörtént, mindegyiket tisztába tettem, felöltöztettem, majd lesétáltam velük a ház előtt várakozó taxihoz. Bemondtam a címet, és közben Noah kezecskéjével babráltam.

- Nagy nap ám ez a mai, fiatalember! Végre találkozol apával - mosolyogtam rá, majd néztem, ahogy a házak mellett elsuhanva lassan odaérünk a hotelhez.  Kifizettem a sofőrt, majd besétáltam az előcsarnokba, ahol már ott várt rám mindenki. Mindenki, kivéve Harry.

- Nézzenek oda! Csak nem a szökevény kismamánk?

- Ha bírálni akarod a döntésem, már itt sem vagyok! Olyannak könnyű pofáznia, akinek semmi gőze sincs arról, min mentem keresztül! Szóval, vagy befogod Payne, vagy már itt sem vagyok!

- Nem fogsz levenni a lábamról a harciasságoddal, remélem ezzel tisztában vagy!

- Miért is van itt? - néztem kérdőn a húgomra.

- Mert egy nagypofájú tahó, aki ahelyett, hogy örülne neked, inkább gorombáskodik - vonta meg a vállát, majd rögtön meg is ölelt. A gyerekeknek nyomott egy cuppanós puszit.

- Izé.. megfoghatom? - intett a fejével a kisebb fiam felé Lou.

- Csak ha nem ejted el, és nem állsz neki fikázni.

- Eszembe se jutott! Örülök, hogy végre láthatlak! - ölelt meg gyorsan, és a következő pillanatban már ki is kapta Noah-t a hordozóból. A kicsi azonnal kacagni kezdett. Szép lassan mindenki odajött hozzám és üdvözölt. Én pedig mindenkitől szépen egyesével bocsánatot kértem. Liam volt az utolsó.

- Most nincs kedvem veled veszekedni, rendben? A vitázóképességem inkább Harrynek tartogatom, ha szükségem lenne rá - mondtam, amint odalépett hozzám. Bólintott egyet, majd olyan hirtelen és szorosan ölelt meg, hogy halkan felsikítottam.

- Sajnálom, hogy seggfej voltam, remélem tudod. Nagyon hiányoztál - suttogta, miközben fulladásig szorongatott. Mikor végre levegőhöz jutottam, elkértem a szobakulcsot, és a gyerekeimet a cuccokkal együtt a többiekre bíztam.

- Majd etessétek meg őket, ha felértetek, mert még nem ettek semmit. Lassan nyűgösek lesznek érte - hagytam őket a liftben, mikor én kiszálltam a másodikon. A lábaim remegtek, mikor a keresett ajtóhoz értem. Óvatosan kinyitottam az ajtót, és beosontam. A fürdőből csobogás és éneklés hallatszott, gondoltam, épp fürdik. Így csendben csak leültem az ágyára, és vártam. Ahogy teltek a percek, egyre idegesebb lettem, és egyre jobban bántam, hogy ezt a találkozási módot választottam. De ha már belementem, véghez kell vinnem mindent. Szóval levettem magamról a felesleges ruhadarabokat, és befeküdtem a helyére. Azonnal megcsapott a kellemes illata, megrohamoztak az emlékek. Minden egyes apró mozzanatra és szóra kristálytisztán emlékeztem, és ez valamennyi erőt adott ahhoz, hogy nyugton bírjak maradni. Hogy ne szaladjak el fejvesztve, és vonuljak vissza gyáván. Miközben a menekülést fontolgattam hallottam, hogy nyílik a fürdő ajtaja. A gyomrom a padlóra esett, a szívem a torkomon keresztül követelt kijutást. Teltek a másodpercek, és előbukkant ő. A dereka körül egy törülköző volt, egy másikkal pedig a haját törölgette. Az izmos felsőtestén vágyserkentően gurultak végig a vízcseppek, és a textil alatt tűntek el. Nyeltem egyet, és megnyaltam a szám. Tudtam már, mi volt az, ami annyira vonzott hozzá. Az elemi, a molekuláris vágy. Színtiszta, állatias vágyakozás, hogy minden egyes percben mellettem legyen és érezhessem a közelségét. A szemeim a csodálatos testén legeltettem, miközben ő zavartalanul folytatta útját a bőröndjéhez. Amikor odaért, ledobta a vizes anyagot a földre. A közeli tükörnek köszönhetően tökéletesen láthattam minden egyes porcikáját. Szóra nyitottam a szám, de hang nem jött ki. Így tovább néztem, amint a csupasz teste számomra egyik legkedvesebb része egy fekete boxer rejtekébe menekül. A kezében tartott törülközővel még egyszer megdörzsölte a haját, majd azt is eldobta. Beállt a tükör elé, és a tincseivel játszadozott, amikor észrevett. Századmásodpercre pontosan képes lettem volna megmondani, mikor történt ez. A teste megmerevedett, a szemei kikerekedtek. Olyan hitetlennek tűnt... Behunyta a szemét, belecsípett a karjába, majd miután felszisszent, újra rám emelte csodaszép smaragd szemeit. A tükrön keresztül is perzselt a tekintete. Olyan lassan fordult meg, hogy szinte már fájt. Amikor végre szemben volt velem, láthattam rajta mindent. Az elfojtott érzéseket, a hitetlenséget, a vágyat, az értetlenséget, a kíváncsiságot. Lassan körbenézett, majd mikor nem találta a gyerekeket, elindult felém.