Paradicsom a múltból

Huszonegyedik - Harry

Teljes extázisban kerültem, amikor a rendező közölte velem, hogy minden jelenetemmel elégedett, így számomra véget értek a felvételek. Bár teljesen ki voltam fáradva, és alig álltam a lábamon, de szinte repültem vissza a szállodába, hogy járatot keressek magamnak, amivel hazajuthatok. Legnagyobb sajnálatomra azonban csak két nappal későbbi járatra kaptam helyet, annyira telítettek voltak a járatok július negyedike miatt. Így úgy döntöttem, hogy a szabad óráimat pihenéssel és vásárlással töltöm, hogy kiengeszteljem a családom. A gyerekeknek vettem ruhát és aranyos plüsst, a csajomnak pedig egy eszméletlenül csodálatos gyűrűt. Oké, nem eljegyzésit, de akkor is nagyon szép volt. A gép indulása előtt szinte semmit sem aludtam, annyira felment az adrenalinszintem. Mikor minden bőröndöm be volt csomagolva, kismilliószor átnéztem a szobát, ami hónapokig az életemet jelentette, taxiba pattantam, és a reptérre siettem. Még jó, hogy olyan korán kimentem, mert tényleg nagyon sokan voltak, és kereken egy órába telt, mire egyáltalán a jegyemet megkaptam. És akkor még jött a becsekkolás és a vele járó kismillió procedúra. De nem érdekelt semmi, mert már az lebegett a szemeim előtt, hogy amint belépek a házunkba, a gyerekek és remélhetőleg Lil is a nyakamba veti majd magát. 

A közel tíz és fél órás utat egész jól viseltem. Az első öt-hat órát átaludtam, utána pedig zenét hallgattam és a bulvársajtót bújtam. Igazából nem kerestem semmi konkrétat, már szinte megszokásból csináltam. Ez a sztárpár válik, ez a másik gyereket vár, ez a harmadik válságban van, a híres énekesnő botrányba keveredett és a hasonlók között alig vettem észre a legérdekesebbet. Gyorsan átfutottam, és elképedve vettem tudomásul, hogy nagybácsi leszek, és még csak nem is tudok róla. Nem igazán értettem a cikk azon részét, ami azt taglalta, hogy Gem és Liam nem tartózkodnak egy földrészen, de igyekeztem nem felhúzni magam ezen, lévén én is eléggé kívülálló voltam Lil terhességei során. Így aztán amikor a pilóta közölte, hogy hamarosan leszállunk, még izgatottabb lettem. Biztos voltam benne, hogy Gem anyánál van, a gyerekeim és az anyjuk pedig a szomszéd házban várnak rám. Jó, a várnak rám erős kifejezés, ott vannak és élik a mindennapjaikat. Hosszas várakozás után végre sikerült taxit szereznem, és a sofőr, eleget téve a kérésemnek, repesztett a megadott címig. Segített kipakolni a bőröndjeimet, majd a borsos borravalóval olajra lépett. Vettem egy mély levegőt, beszívtam az otthonom illatát, majd a ház felé indultam. Már az furcsa volt, hogy a szokásos Range Rover helyett egy Audi és egy Ford álla felhajtón, de hamar túllendültem rajta, és mentem tovább. Az ajtó mellett lepakoltam a cuccaim egy kupacba, majd vettem egy nagy levegőt, és benyitottam. Illetve benyitottam volna, mert az ajtó zárva volt, ami egy újabb furcsaság volt. A lista tovább bővült, amikor a kulcsom nem nyitotta az ajtót. Így hát nem volt mit tennem, csengettem, és vártam. Percekig semmi se történt, újra csengettem. Akkor már dühös trappolást hallottam a lépcsőn lefelé jövet, majd kulcscsörgést követően kitárult az ajtó, és...

Azt hittem, menten felrobbanok. Taylor Lauthner állt velem szemben, egy szál alsóban, ami kissé szűkös volt rajta, ha értitek mire gondolok.

- Styles - lepődött meg, és idegesen pillantott az emelet felé.

- Egy kibaszott perced van megmagyarázni, mit keresel itt, utána neked esek, és addig ütnek, amíg mozogsz - vicsorogtam, és az agyamat elborította a düh.

- Oké, higgadj le és gyere be, rendben? Nem az van, amire gondolsz, és jobban örülnék neki, ha ezt idebent beszélnénk meg - invitált befelé. A csomagjaimat ott hagytam, ahová letettem őket, majd berongyoltam a nappaliba, és leültem egy vadi új kanapéra. - Deb, gyere és segíts, itt van Harry! - üvöltötte el magát, miután bezárta az ajtót.

- Miii? De hát neki a világ másik végén kellene lennie, és élnie a mocskos kis életét - rohant le a lépcsőn, és egy köntöst kötött meg épp a derekán. Amikor meglátott, pislogott kettőt, majd odajött hozzám, és egy akkorát lekevert nekem, hogy percekig csengett a fülem.

- Huhh, ezt mégis miért kaptam? - kérdeztem, mikor végre hallottam is valamit.

- Elég nagy baj az, hogy nem tudod, miért - mondta, és úgy nézett rá, hogy legszívesebben fülem-farkam behúzva szaladtam volna anyához, hogy védjen meg.

- Kicsim, ennyi elég lesz, oké? Inkább mondjuk el neki, mi van, aztán tűnjön el innen.

- De csak mert te kérted - kacsintott a lány Taylorra, majd helyet foglalt, a lehető legmesszebb tőlem. 

- Szóval - kezdett bele a nyálgép - Mint magad is láthatod, ez már nem Lili háza többé. Március közepén elköltözött, és én úgy döntöttem, megveszem tőle. Kipakolt mindent, ami pedig itt maradt, azt édesanyád elszállíttatta egy céggel és egy raktárban őrzik neked. Most pedig, szeretném, ha elhagynád a házam - intett az ajtó felé.

- Mi az, hogy elköltözött? Mégis hová ment a gyerekeimmel már megint? Nem unt még bele ebbe a menekülős hajcihőbe? - borult el az agyam totálisan.

- Na ide figyelj, baromarc! - rántott fel a galléromnál fogva. - Ha még egyszer csak negatív szövegkörnyezetben említed Liliannt, én magam fogok megtenni mindent, hogy soha, ismétlem, SOHA ne kerülhess kapcsolatba a gyerekeiddel és vele! Ő mindig, minden alkalommal azért ment el, lépett le, bújt el, vagy hívd, ahogy akarod, mert besokallt tőled! Gondold végig, mikor tűnt el, és akkor talán, esetleg felfoghatja a csöppnyi kis eszed, hogy mindig te voltál az ok. Mindig te voltál az, aki ilyen-olyan okok miatt kiszálltál az életéből. És csak hogy tudd, mindenki mellette áll, még a testvéred és anyád is. Szóval vonszold el innen a hátsód, vagy rád hívom a zsarukat! - taszított el magától az ajtó felé.

- Te is tudod, hogy ez nem igaz! Egyik sem volt szándékos, mindig...

- És ez még rosszabb, mintha szándékosan hagytad volna ott! Most pedig... - mutatott az ajtóra.

- Kösz a semmit! - morogtam, majd kidohogtam magam a házból. Felnyaláboltam a cuccaim, és a házam felé indultam. Nagy nehezen elvonszoltam magam odáig, és mily meglepő, az az ajtó is zárva volt. - Anya, mi a fenét csinálsz... - morogtam, és valahonnan mélyről előkotortam az odavaló kulcsaim. A házba belépve megcsapott az áporodott levegő, és majdnem rosszul lettem. Sejtettem, hogy nem lesz otthon...

Kipakoltam a cuccaim, és kiszellőztettem a szobákat. Elmondhatatlanul csalódott voltam, amiért Lil egy szó nélkül elment, és még a családom és a barátaim sem szóltak róla. Egyedül éreztem magam, jobban, mint addig bármikor. Hogy magányom enyhüljön, előkotortam a mobilom, feltettem töltőre és tárcsáztam anyát. 

- Gem, vigyáznál a srácokra egy kicsit? - kiabálta, majd valaki visszakiabált neki. Ajtó nyílt és csukódott, majd anya beleszólt. - Nahát, csak nem a család fekete báránya keres?

- Szia Anya! Hol vagy?

- Egy nagyon kellemes helyen, kitűnő társaságban. Miért, csak nem eszedbe jutottam?

- Hazajöttem, anya. Itt vagyok Holmes Chapelben - mondtam, és hallottam, hogy levegő után kap. 

- Ho... Hogy mi? Hol vagy? 

- A szobámban ülök, anya. A házban, ahol felnőttem. Teljesen egyedül vagyok.

- Anne, hozd légyszi a fiúkat, kész a vacsora! Adri, gyere anyához! - kiabált Lil a háttérben, én pedig rögtön felélénkültem. 

- Anya! Hol vagy? Kérlek, beszélnem kell vele!

- Kicsim, egy pillanat, és megyünk - kiabált anya, majd suttogva folytatta: - Nem mondom meg, hol vagyok. Nem engedem, hogy ég egyszer feldúld ennek a szerencsétlen lánynak az életét, értetted? Éld az életed nélkülük, és szokj hozzá a gondolathoz, hogy egyedül leszel életed végéig, mint a kisujjad! - sziszegte.

- Anya! Mi van veled? Hisz a fiad vagyok...

- Tudom, hogy te vagy a fiam, de hálátlan vagy és mérhetetlenül felelőtlen. Most pedig mennem kell, dolgom van. Pár nap múlva otthon vagyok! - és kinyomott. Én meg ültem ott leforrázva, és azt se tudtam, mi a fene van. Azok a szép remények, melyekkel nem is olyan rég elindultam Los Angelesből, pokollá változtak, és minden korábbinál mélyebbre taszítottak.

Sziasztok!

Meghoztam nektek a folytatást, remélem azért tetszett! Igyekszem, ahogy tudom!

Puszi: K.