Paradicsom a múltból

Harminckilencedik - Harry

Amikor Simon megjelent az ajtómban, biztos voltam benne, hogy elkésem a saját esküvőmről és örökre elvesztem a családom. 

- Mit akarsz? - morrantam rá, de nem engedtem be a szobámba.

- Beszélgetni szeretnék. Bemehetnék? - kukkantott mögém.

- Nem. És én nem akarok veled beszélgetni. Szerintem a legutóbb elég világossá tettük egymás számára, hogy nem akarunk semmit a másiktól. 

- Azóta gondolkodtam, Harry...

- Édes, gyermeteg Jézus! Csak a pokol ránk ne szabaduljon! - emeltem égnek a tekintetem.

- Csak gondold át, rendben? A recepción megmondják majd a szobaszámomat.

- Ne fáradj, nem lesz rá szükségem - és egy pillanatra, mintha fájdalmat láttam volna tükröződni a tekintetében. De tényleg csak egy pillanatra. 

- Rendben. Azért sok boldogságot nektek. És mondd meg a menyasszonyodnak, hogy én teljesítettem az alku rám eső részét. Most ő jön - intett búcsút, és elsétált. Hitetlenkedve ráztam meg a fejem, majd becsuktam az ajtót, és visszamentem öltözni. Ezúttal kicsit tovább jutottam, mikor megint kopogtak. Már a nadrág is rajtam volt, de se zokni, se ing.

- Mi van már? - dühöngtem, és kivágtam az ajtót. A folyosón ott állt Liam, Niall, Lou és Zayn.

- Ugye nem ilyen morcosan akarod elvenni a sógornőmet? - döntötte oldalra a fejét Niall és összehúzta a szemét. 

- De, miért? - duzzogtam.

- Veszett ügy - legyintett Liam. - Azért bemehetünk? 

- Mi van, ma mindenki engem akar boldogítani? 

- Meg lettünk kérve, hogy nézzünk rád, mielőtt lemegyünk. Gondod van ezzel? - kérdezte Lou.

- Nem, nincs. De ő mit keres itt? - intettem Zayn felé. 

- Nem beszélhetnénk meg ezt odabent? - kérdezte halkan. - A vendégek már szállingóznak le, és ha nem akarod, hogy erről beszéljenek, akkor... - intett az ajtó felé.

- Gyertek be - feleltem kelletlenül. 

- Na végre!  - lökött fel majdnem Liam. A nyomában a többiek is besiettek, majd becsuktam az ajtót, és az ingemért mentem. 

- Szóval, minek köszönhetem, hogy megjelentél itt ma? - kérdeztem felvont szemöldökkel, miközben az ingem gomboltam.

- Már régóta szerettem volna beszélni veletek, de sosem jött össze. Amikor Lil felhívott, úgy éreztem, itt a helyem - vonta meg a vállát.

- Lil felhívott téged? - kerekedtek el a szemeim. - Mi a fene folyik itt?

- Azt mondta, szeretné, ha beszélnénk. A srácok már úgy, ahogy elfogadták a jelenlétem és a kilépésem okait a tegnapi nap folyamán, így már csak te vagy hátra.

- Tegnap? Én erről miért nem tudtam? - kérdeztem vissza, mire a nézések, amiket kaptam, elárulták. Mert Lil nem akarta. - Oké, vettem. Akkor halljuk a rövidített verziót, mert negyed óra múlva mennem kell - ültem le az ágyra, hogy felvegyem a zoknim és a cipőm.

- Oké. Szóval... Tudod, hogy nekem mindig is ellenvetéseim voltak ezzel az 'öt srác nyálas dalokat énekel és tinilányok millióinak szívét töri össze' dologgal. Azért léptem ki, mert a szerződés erre a marhaságra kötelezett minket, és nem volt lehetőség a változtatásra. Pár nappal azután, hogy elhagytam a bandát, magányosabbnak és szarabb barátnak éreztem magam, mint valaha. Aztán ott volt a Perries dolog, és teljesen padlóra kerültem. A dalaimon sokat dolgoztam, de csak azért, hogy ne tűnjek el a süllyesztőben. Nem azért, mert szerettem és élveztem a folyamatot. Muszájból cselekedtem, és egyedül sokkal rosszabb volt, mint veletek, mert nem volt kivel ökörködni. Gigi egy darabig enyhítette a depressziót, de amikor vele is tönkrementek a dolgok, nagyon mélyre kerültem. Aztán egy névtelen segítség segített talpra állni és visszatalálni önmagamhoz.