Paradicsom a múltból

Tizenharmadik - Harry

Utolsó leheletemig emlékezni fogok arra a karácsonyra. Mindig azt hittem, sosem kaphatok olyan ajándékot, aminek ennyire tudok örülni. Aztán azóta családom lett. És ők mindennél hatalmasabb ajándék számomra. 

Annyira belemerültem a gyerekeimmel való játszásba, hogy csak nagy sokára tűnt fel, hogy egyedül maradtam velük. Hiába szólongattam, sehonnan nem érkezett válasz, rajtam pedig kezdett eluralkodni a pánik. A gyerekekre ráadtam azokat a ruhákat, amikbe jöttem, és nagy nehezen átvittem őket Lil házába. Ám amikor beléptem az ajtón a három bébivel, általános értetlenség ült ki mindenki arcára.

- Harry, nem bunkóságból, meg semmi ilyesmi, de hol a nővérem?

- Ez egy nagyon jó kérdés - néztem Leila szemébe, miközben a kicsiket hámoztam ki a cuccokból. 

- Mit értesz azon, hogy jó kérdés? Csak annyi lett volna a dolgod, hogy nem engeded el őt, megint! Olyan nehéz lett volna?!? - hasított a hangja, mint a villám.

- Nem tudom, mikor ment el, oké? Annyira lekötöttek a srácok, hogy totál el is feledkeztem róla, hogy ő is ott van! Kérdezni akartam tőle valamit, de nem válaszolt, akkor tűnt fel, hogy olajra lépett - feleltem egyszerűen.

- Na most aztán jól figyelj ide, Styles! - állt elém, és a hangja már a fenyegető zónából szólt. - Ha elment, és itt hagyta a gyerekeit, én magam foglak kicsinálni, a saját két kezemmel! Nem érdekel, honnan keríted elő, de hozd haza, mert a fiam életére esküszöm, hogy nem állok jót magamért! - üvöltötte az arcomba.

- És mégis hol a fenében keressem? - akadtam ki én is. A válasz egy hatalmas pofon volt, ami az arcom jobb felén csattant.

- Ez a te falud, te ismered! Oldd meg! De ha úgy jössz vissza, hogy nincs veled a nővérem, én garantálom, hogy hátralévő életedben nem láthatod a gyerekeidet, de újat se csinálhatsz valami ócska ribancnak - vicsorogta, és az ajtó felé lökdösött.

- Mikor lettem megint én az első számú közellenség? - morogtam, miközben kisétáltam a házból. Mivel ötletem se nagyon volt, merre keressem, így azokra a helyekre mente először, ahol tudom, hogy már járt. De nem volt sem a pékségnél, sem a parkban, se a gyerekek kedvenc játszóterén. Céltalanul bolyongtam az utcákon, amikor csipogott a telefonom.

A kedvenc helyünkön van. Remélem, nem bántottad meg őt! Xoxo, Em

Lóhalálában visszaírtam neki egy hálás "köszönöm"-öt, és már rohantam is az erdőbe. Percekkel később már sétálva és halkan közelítettem a hely felé, nem akartam megijeszteni. Amikor megláttam őt, egy fának dőltem, és csodáltam. 

- Pont azért vagyunk képesek értékelni egymás társaságát, a boldogságot, és az élet által felkínált újabb lehetőséget, mert már ennyit szenvedtünk. Már tudjuk milyen az, ha külön vagyunk egymástól, és ismerjük az együtt töltött percek paradicsomi hangulatát - suttogta.

- Látod, ezért szeretlek olyan istentelenül. Mert okos vagy, gyönyörű, és nekem adtad az élet azon szegletét, melyre tudatosan sohasem vágytam, de ma már szinte képtelen vagyok élni nélküle - válaszoltam neki, és akkor végre megfordult, és rám emelte csoki barna szemeit.

- Ezeket bármelyik másik nőtől megkaphatod.

- Lehet, de senkivel nem lenne ugyanolyan, mint Veled. Senki nem lenne képes egyetlen mondatával a Pokol legmélyére küldeni, és egy mosolyával a Paradicsomba juttatni. Soha, senki nem lenne képes olyan intenzív és mély érzéseket kihozni belőlem, mint te. Mert bármennyire is ellenkezel, tiltakozol és menekülsz, nekünk együtt kell lennünk ahhoz, hogy teljes legyen a világunk. Pont azért működünk jól,mert pontosan tudjuk, tisztában vagyunk azzal, milyen elviselhetetlen fájdalommal és magánnyal jár az, ha makacsak és önfejűek vagyunk, és a szívünk helyett a fejünkre hallgatunk - suttogtam, majd magamhoz húztam, és szorosan megöleltem. Hallottam, hogy halkan sír a karjaim közt.