Paradicsom a múltból

Tizenkilencedik - Liliann

Harry reakciója az ajándékra hatalmas megkönnyebbülést okozott. Annyira rettegtem attól, hogy majd leszedi a fejem vagy kivág az ajándékokkal együtt, hogy nem is készültem pozitív eshetőségre. Így aztán teljesen esetlenül öleltem vissza, amikor rám vetette magát a nappaliban, mindenki előtt. De éjjel, amikor a hancúrozásra került a sor,  már én is elememben voltam. Akkor kicsit több szórakozást engedtünk meg magunknak, ami a rá következő napokban meg is látszott, de nem érdekelte egyikünket sem a fáradság. Végre jutott egy kis idő kettőnkre, a szerelmünkre, és a magányunkra. 

A napok szélsebesen teltek. Oké, elismerem, amikor egyesével meg kellett élni, egy örökkévalóságnak tűntek, de összességében hamar elmúltak. Mire feleszméltem, már március vége volt, és közeledett a gyerekeim születésnapja. Ami ugye egyben a húgom és Niall házassági évfordulója is. Így aztán hatalmas partit kellett összerittyentenem szinte teljesen egyedül a gyerekek mellett. Harry is ott volt, vigyázott rájuk, amikor csak tudott, de már akkor lekötötte a szövegtanulás. Ugyanis nem sokkal azután, hogy odaadtam neki a forgatókönyvet, felhívták a stábtól, és közölték vele, hogy július elején indulnak a felvételek. Szóval egyre kevesebbet tudott segíteni, de akkor még nem bántam igazán. Jó, lehet, hogy voltak esti összezördülések és különalvások a dolog miatt, de a haragtartás sosem tartott ki két napig. Mindig visszataláltunk a másikhoz, és az együtt töltött perceket a végsőkig értékeltük és kihasználtuk. Szóval a születésnapi és évfordulós buli elég sok vendéggel járt, ami bizony sok előkészületet is magával hozott. Szerencsére Anne és az én házam kertjét sikerült összenyitnunk, és a jó időnek hála a hátsó udvarban mindenki boldogan mulatozhatott. Nem volt helyhiány és senkinek sem kellett szorongania a többiek között. Ha nem lettek volna annyian, tuti egész nap zokogok. Nem kell megijedni és félreértei a dolgot, semmi rossz nem történt. Egyszerűen csak annyi, hogy eltelt egy újabb év, és a csöppségeim egyre nagyobbak és önállóbbak lettek. Az elsőszülötteim már teljesen egyedül közlekedtek, és a beszéd terén is egyre ügyesebbek voltak. Noah pedig... Istenem, sosem fogom elfelejteni! Mikor megköszöntöttük, és megkapta a kis hátizsákját az első kisautójával, odatipegett hozzám, megölelt, és azt mondta, hogy anya. Az volt az első értelmes szava, addig csak szótagokat ismételgetett, és nyögött, ha kellett neki valami. Pedig megfogadtam magamnak, hogy nem fogok sírni, de akkor eltört a mécses. Eszméletlenül aranyos volt, és akkor úgy éreztem, még egyszer beleszerettem. Nem, nem Harrybe, hanem a kisebbik fiamba. De Harry is nagy ölelést és szenvedélyes csókot kapott utána, amit nem értett, de ez nem is számított. Így aztán az a nap is egymás karjaiban, boldogan zárult le. 

Utálom a szürke hétköznapokat. És sajnos április közepe után azok láttak rendszeresülni. Minden nap ugyanakkor keltünk, ugyanakkor ettünk, ugyanannyit játszottunk a házban és az udvaron, ugyanannyit sziesztáztunk ebéd után. Minden nap próbáltam tenni az unalom és megszokottság ellen, de nem jártam sok sikerrel. A gyerekeim foggal-körömmel ragaszkodtak a megszokott kis napirendjükhöz, így aztán... Egy idő után elengedtem a dolgokat. Beletörődtem, hogy mi is olyan kisvárosi család leszünk, akik sosem mozdulnak ki, nem mennek fel Londonba, nem csinálnak semmit. És sajnos egy idő után oda is eljutottam, hogy én is az a tipikus háztartási feleség lettem. Nem, nem maradtatok le semmiről, még mindig csak együtt éltünk akkor Harryvel, de akkor is így éreztem. Takarítottam a házat, bevásároltam, főztem, mostam, gyereket neveltem, igyekeztem kiszolgálni a hapsit a házban. Szóval amikor eljött a július eleje, szinte önkívületbe kerültem. Harry azt mondta, hogy először az országon belül forgatnak, így sűrűn haza tud majd jönni. És tényleg, minden hétvégén otthon volt velünk, és szinte el se szakadt a gyerekeitől. Aztán amikor a stáb és minden egyéb átköltözött Franciaországba, mi is átköltöztünk Párizsba. Szinte hihetetlen érzés volt majdnem egy év után visszatérni oda. Minden a régi volt. Harry igazándiból akkor sem tudta meg, hol van a lakás, mert nem volt ideje és ereje eljönni oda. Mindig, minden egyes alkalommal, amikor hívott, én készítettem össze a három gyereket, és mentem el velük a szállodába, hogy valamennyit az apjukkal lehessenek. Ott már kezdett körvonalazódni a jövőnk, de én ostoba módon nem akartam észrevenni. Hittem abban, hogy minden jó lesz, nem szakadunk majd el egymástól, és a távolság ellenére is boldogok lehetünk. 

Mondtam már, hogy az élet egy ócska ribanc? Ha nem, akkor most megteszem: az élet egy rohadt ribanc. Amint a forgatás lezárult Franciaországban, és a szakemberek átköltöztek a világ másik felére, Harry is összecsomagolt, és három bőrönddel és minden egyébbel felszállt egy oda tartó járatra. Azt ígérte, hogy minden nap keres időt arra, hogy beszélhessünk. Ez eleinte tökéletesen is működött, csak aztán neki bejöttek az esti forgatások, a lehetetlen időpontok, és már egyre nehezebben találtunk öt percet egymásra. Így aztán a minden nap két órából eljutottunk oda, hogy heti öt perc. És kimaradt a közös karácsony, a családi szilveszter, a közös születésnap, a gyerekeink következő születésnapja. És még csak arra sem vette a fáradtságot, hogy egy nyamvadt szaros üzenetet dobjon. Teljesen elvesztettük egymást. 

Ahogy telt az idő, kezdtem kifogyni a nehezen, kínkeserves munkával megszerzett félretett pénzemből. Fel sem merült bennem, hogy szólok róla Harrynek, elvégre ő Amerikában élvezte az életet, és le se tojt minket. Így aztán elérkezettnek láttam az időt, hogy a saját lábamra álljak. Amikor Párizsban laktunk, valahogy megtalált egy helyi banda stábja, akik felkértek, hogy segítsem a munkájukat, mert csak jót hallottak rólam, és a One Directionnál teljesített munkámról. Akkor elutasítottam őket, de azt ígérték, ha mégis meggondolom magam, ne habozzak megkeresni őket. Így aztán egy videó konferencián keresztül egyeztettem a leendő főnökömmel, aki szinte ugrált örömében, hogy végre valahára sikerült megszerezni engem. Mindenben engedékeny volt, a kedvemet kereste. Azt ígérte, hogy a jelenlegi párizsi lakásom eladja, és annak az árából szerez nekem egy nagyobbat, gyerek barátabbat, és olyat, ahol nyugodtan tudok dolgozni. Nem telt el egy hét, és már az email fiókomban várt az új lakásom alaprajza, minden fontos adata, és a vételi szerződés. Átolvastam, és úgy éreztem, megfogtam az Isten lábát azzal a céggel. Kinyomtattam, aláírtam, beszkenneltem és visszaküldtem, hogy mihamarabb költözhessünk. Így aztán március közepén fogtam a gyerekeimet, a cuccaimat, összecsomagoltam és átköltöztem Versaillesbe. A Holmes Chapel - béli életem felszámoltam. Anne teljes mértékben támogatott, és felajánlotta, hogy minden alkalommal, amikor szükségem lesz rá, átugrik pár napra. A húgom és Niall szomorúan vették tudomásul, hogy másik országba költözöm, mert újra gyermekáldás elé néztek. Anya és apa pedig úgy döntött, fogják magukat, nyakukba veszik a világot, és egy 15 országot érintő körútra indulnak. Ja, mellesleg teljes mellszélességgel mellém álltak. Liam és Gemma... Igen, az a kapcsolat is érdekesen alakult. A költözés napján kicsit meglepett, amikor a síró lány beállított hozzám a csomagjaival. Mikor megkérdeztem, mi történt, csak hüppögött, és a hasát simogatta. Mire tippeltek, mi történt? Igen, pontosan az! Liam kissé kiborult, mikor megtudta a hírt, így Gem úgy döntött, velem és a gyerekeimmel jön. 

És akkor még nem is mondtam el a legfontosabbat!

Sziasztok!

Sajnálom, rendben? Nem ér megkeresni, meggyilkolni és ilyenek, mert akkor sosem tudjátok meg a folytatást! Igyekszem a kiengeszteléssel!

Puszi: K.