Paradicsom a múltból

Negyedik - Harry

Valószínűleg a belém nyomott hatására magamhoz tértem a kocsiban. De Lil már nem volt velem, csak egy idegen hapi.

- Hol van? Minden rendben vele?

- A kismamára gondol? A társam már beszállította, mert elfolyt a magzatvize. Hamarosan megérkeznek a speciális mentők, és önt is azonnal visszük a kórházba. De addig is, próbáljon meg higgadt maradni, mert a fejsérülése komolynak tűnik.

- Csak tűnik? És maga se gondolhatja komolyan, hogy nyugodt tudok maradni, mikor egy roncsba vagyok beszorulva, és a párom tök egyedül akarja világra hozni a lányunkat! Megígértem neki, hogy ott leszek vele! - ordítottam a képébe.

- Megértem, de saját magára is gondolnia kell, és...

- Megérti? Ugyan már... Én itt nem számítok semmit! A kicsinek és Lilnek kell rendben lennie, és elhanyagolható vagyok!

-Nos, ők már jó kezekben vannak. Mi lenne, ha hagyná, hogy segítsek?

- Szedjen ki innen, azzal például sokat segítene!

- Reménytelen eset - motyogta, miközben kimászott mellőlem. A szememmel követtem mozgását. A másik autó sofőrjéhez ment. Az idősebb férfi feje szintén véres volt, de őt ki tudta szedni a mentős. Lefektette egy félre eső helyen, és bekötötte neki is az infúziót. Épp a táskájában matatott, amikor nagy robajjal megérkeztek a tűzoltók.

- Végre valahára - sóhajtottam fel.
Majdnem egy teljes órába telt, mire kiszedtek onnan. Ha engem kérdeztek, az életem árán se tudnám megmondani, mi tartott addig. Mikor végre szabad voltam, egyből benyomtak egy mentőbe. Gyors vizsgálatok után beszóltak, hogy álljon egy egység a sürgősségin, mire odaérünk. Érzékeltem, hogy gyorsan megyünk, mert a kocsiban a cuccok folyamatos mozgásban voltak. 

- Mi a fene? - hallottam elölről egy hangot, majd a kocsi hatalmasat fékezett. Mindezt egy éles kanyar közepén. Valami nem volt oké, mert túl könnyűek éreztem magam, és minden összetört. Aztán a kocsi földet ért. És előttem újra elsötétült a világ.

Nem tudom, mennyi idő telhetett el, de soknak éreztem. Képtelen voltam felébredni, és nem csak a fejem, hanem az egész testem sajgott. 

- Lil, Lil - motyogtam, mert csak ennyi erőm volt, mielőtt a sötétség ismét úrrá lett rajtam. 

Legközelebb, mikor úgy éreztem, magamnál vagyok, egy puha kéz simogatta az enyémet.

- Sajnálom, édesem, de te már nem vagy önmagad. És soha nem is leszel. Tudom, hogy a szerelmünk révén mindig visszatalálnál hozzám, de ez nekem már túl sok így. Többször nem vagyok képes újrakezdeni ezt. Ismersz, tudod, milyen vagyok. Szóval, arra kérlek, hogy fogadd el a döntésem, rendben? Szeretlek, de ezt nem csinálom tovább. Képtelen vagyok. Mindenkinek előnyösebb lesz így. Te vagy az életem.

- Kisasszony?

- Két percet kérek, és mehetünk.

- Rendben - tűnt el az idegen hang. És a számomra a világot jelentő hang folytatta: - Szóval, legyél jó fiú, és élj olyan életet, amilyet mindig is szerettél volna. Bulizz, csajozz, énekelj! És ne sirass engem. Ha a gyerekek elég nagyok lesznek, majd elmesélek nekik mindent, de addig is, egyedül fogom felnevelni őket - suttogta a fülembe, mire a tehetetlenségem ellenére is kezdtem ideges lenni. - Ne erőlködj, csak törődj bele! Szeretünk, és akármi történik is, mindig is te leszel az egyetlen férfi az életünkben - puszilt arcon. Éreztem, hogy a nyakamnál matat valamit, majd valami hideg ért a bőrömhöz. 

Ugye nem tette meg? - rémültem halálra. - Ugye nem adta vissza a gyűrűt? És remélem csak viccelt, mikor azt mondta, elhagy, mert az tuti, hogy nem fogok jót állni magamért, ha végre sikerül felébrednem, és ő nem lesz itt a gyerekekkel!!!