Paradicsom a múltból

Tizedik - Harry

Már ott tartottam, hogy átvert. Megígérte, hogy majd felhív, és találkozunk valahol. Mert az ugye természetes volt, hogy én nem mehetek fel hozzá, mert akkor megtudnám, hol laknak. Leila azzal vigasztalt, hogy még nem mentünk el, szóval ne adjam fel a reményt. Az indulás reggelén viszonylag jó volt a kedvem. Várakozó álláspontot képviseltem. Elmentem letusolni, hogy ha mégis megcsörrenne a telefonom, pillanatokon belül indulhassak. Fütyörésztem, és egy-két dalrészletet énekelgettem. Mikor végeztem, magamra tekertem egy törcsit, egy másikkal pedig a hajam szárítgattam. A szobában még sötét volt, mert a függönyöket nem húztam el teljesen. Odasétáltam a tükörhöz, beleugrottam a boxerembe, és a hajammal babráltam. Nem tudom, mi késztetett rá, de egy pillanatra félrenéztem és a tükörben megláttam, ahogy Lil az ágyon fekszik fehérneműben. Az izmaim lemerevedtek, az agyam nem hitt a szememnek. Ahogy lassan megbizonyosodtam arról, hogy tényleg ott van velem, és nem álmodok, hihetetlen mértékű boldogság lett úrrá rajtam. Az a külön töltött nyolc hónap maga volt a pokol, és akkor úgy éreztem, a Paradicsomba kerültem. Órákig kényeztettük, szerettük egymást, mire eljutottunk addig, hogy felmenjünk a gyerekeinkhez. Chris és Riri azonnal odarohant hozzám, ami nagyon, de nagyon jól esett. Emlékeztek rám. Rögtön mászókának néztek, és le is döntöttek a lábamról. Kacagva nézték művüket, és vidáman játszottak velem. Annyira belemerültem a szórakozásba, hogy észre se vettem, amikor Lil elment.

- Hova lett? - kérdeztem a húgom.

- Ne csinálj be, csak a fiúkat nézi meg a szobában - intett egy csukott ajtó felé. 

- Oké - könnyebbültem meg, és néztem tovább, ahogy a lassan két éves csemetéim felszabadultan nevetnek és játszanak. Nem sokkal később nyílt az a bizonyos ajtó, és kilépett Lil két kisfiúval a karján. Dant azonnal megismertem, így a figyelmem a másik babára irányult. A szememben könnyek gyűltek.

- Harry, bemutatom neked Noah-t. Noah, ő itt apu - nyújtotta felém a fiam. Amikor átvettem őt, a szívem félrevert. Ott volt végre a karomban, és leírhatatlanul aranyos volt. Nem ijedt meg tőlem, pedig életében először látott. Kicsi kezecskéjével sután próbálta letörölni a szememből kiszabadult könnyeket. 

- Szia nagyfiú! Nagyon örülök, hogy végre megismerhetlek - csuklott el az amúgy is rekedt hangom. - Nagyra nőttél már - ölelgettem meg, és az orrommal a nyakát csiklandoztam. Nem maradt el a válasz, az egész szobát betöltötte az az aranyos és szívmelengető kacaj. Kis kezei elkapták a hajam, és megpróbálta eltolni a fejem. - Csikisek vagyunk, hmm? Csikisek? - tettem le a tesói mellé, és az ujjaimmal a hasán kezdtem zongorázni. Egyszerűen nem tudtam ráunni a nevetése hangjára. Zene volt füleimnek. 

Egészen addig a gyerekeimmel voltam elfoglalva, amíg indulnunk nem kellett. Mindenki összeszedte a cuccait, kijelentkeztünk a szállodából, és igyekeztünk taxikat szerezni, hogy eljussunk a reptérre.

- Mi nem megyünk veletek.

- Ne csináld ez, Lil! 

- Nem mehetünk. Itt van az életünk, itt van mindenünk. Most nem mehetek el innen.

- Akkor én sem megyek haza - makacsoltam meg magam.

- Nekem édes mindegy, mit csinálsz, felnőtt vagy. De az biztos, hogy hozzánk nem jössz!

- De miért nem? Minden olyan jól alakult ma!

- Azért, mert nem férnél el a lakásban. Azért, mert téged minden Londonhoz és Holmes Chapelhez köt. Lehet, hogy szép volt a mai nap, de ez nem változtat semmin.

- Engem ide köt minden, ami fontos! - csattantam fel. - Itt vagy te, itt vannak a gyerekek. Itt van az életem! És mi az, hogy nem változott semmi?