virágok a tüdőmben [bts/knj]

kilencedik virág

kilencedikvirág – vége?

A bajok akkor kezdődtek igazán, mikor eltelt egy hét, és két hét, és három – és végül egy hónap, én meg mindig a telefonom kijelzőjét bámulom, mikor ír vissza. Nem azt mondom, hogy beleszerettem, mert ez nem volt igaz – inkább úgy mondanám, hogy vele töltöttem el az eddigi legkellemesebb beszélgetéseket. Ez nem volt probléma, egészen addig, ameddig el nem érkeztünk a harmadik hét végéig, amikor a drágalátos feleségem panaszkodásba kezdett egy családi ismerősünknél, hogy nem keresek munkát (valójában: nem találok), hogy állandóan a telefont nyomkodom (valójában: igaza volt) és, hogy mennyire nem törődök Haneullel (valójában: elvittem Haneult oviba)... Itt be kellett vallanom magamnak, hogy baj van.

Orbitálisan nagy baj. Eleinte nem akartam magamnak beismerni, de időről-időre észrevettem, hogy Soyeon – most az egyszer – igazat beszél. Már nem szexeltünk annyit, mint régen, eddig csak az elmúlt hónapban kétszer történt meg. Ennek ellenére jóval többet veszekedtünk és biztos voltam benne, hogy Haneul depresszív érzelmi állapotának nem csak én vagyok az oka, hanem a szüleinek a kapcsolata is.

Amint ez tudatosult bennem – Soyeon szavainak igazsága, és Haneul elmondhatatlanul nagy „gyerekkori" (ahogyan Soyeon mondaná) szomorúsága –, valahogy az én érzelmi állapotom is újból kezdett nulla lenni. Nem tehettem róla. Ivy hiába kérdezgetett róla, hallgattam erről, vagy éppen kitaláltam valami nagy hülyeséget – ugyanakkor folyton-folyvást felvidított, de nem bírtam nem azon agyalni, hogy családom van, kissé „illegális", hogy ezt művelem, hogy a fiam szomorú (és az esetek többségében: miattam) és a legfontosabb: hogy mennyire szeretnék vele találkozni.

Az utolsó héten igyekeztem Soyeon szavai ellen tenni, amit nem is bizonyíthatott volna jobban a jelenlegi, kellő odafigyelésem. Sokkal több időt töltöttem el Haneullel, amit persze élveztem – hogyne élveztem volna? –, ugyanakkor fájt a szívem, hogy kevesebbet beszéltem így ivy-vel – holott: ő is nagyon hiányolt engem.

Szerettem volna vele már élőben beszélgetni. Kíváncsi voltam rá, hogy vajon ugyanolyan-e, mint chaten, vajon úgy képes-e azt mondani, hogy „apuci", hogy közben engem figyel, vagy, hogy milyen lehet karjainak szorítása a derekam körül. Szerettem volna vele tölteni egy órácskát egy kávézóban, vagy éppen az ágyban feküdni mellette, anyaszült meztelenül, úgy, hogy mindenét ölelem, megízlelni nyelve hegyét, nézni, ahogyan a kakaótól barna lesz a szájának a széle – lecsókolni onnan az édes italt, majd azon agyalni, vajon a csókja édesebb, vagy a hideg ital?

Ugyanakkor nem mertem neki említést tenni a találkozásról. Nem tudtam, hogy elég érettek vagyunk-e rá, illetve féltem, hogy jobban érzem magam vele, miközben chatelünk, de a legjobban attól féltem igazán, hogy mi van, ha még jobban a szívemhez nőtt? És mi van akkor, ha olyan, mint Haewon?

Jut eszembe: Haewon. Néha összefutok vele az óvodában, mert ő hozza Sowont. Sokszor bocsánatot kért eddig – összeszámolásaim szerint vagy huszonötször SMS-ben és élőben, de én egy fejrázással, egy „nem" szóval inkább magára hagytam.

A vacsora előtt egy gyors pillantást vetek a telefonom kijelzőjére, hogy megnézte-e már, amit reggel, a Haneullel való reggelizésem előtt írtam neki. De semmi. Igazándiból, gőzöm sincs, mit csinálhat ilyenkor, pedig mindig vissza szokott írni. Pár üzenetet visszaolvasok, megnézem, hány üzenetet küldtünk egymásnak, mióta beszélünk, mi a profilképe, hányszor írta azt, hogy „apuci", hányszor szólított nj-nek (kevesebbszer, mint az előbbit!), és hányszor mondtam azt rá, hogy „Sarang". A legtöbbször viccelődtünk és pajzánkodtunk, néha előfordult egy kis szomorú filózás az élet legmélyebb és legnagyobb értelmeiről, beszéltünk erről az elbaszott társadalomról, az evilági emberi problémákról és pszichéről. Igazándiból: ivy/Sarang minden egyes alkalommal megnyugtatott ám én egy alkalommal sem mondtam azt neki, hogy sajnálom. A feleségem miatt, a gyerekem miatt, az „apucizás" miatt, az orrhangzatos telefonbeszélgetések és hangüzenetek miatt.