virágok a tüdőmben [bts/knj]

tizennegyedik virág

tizennegyedik virág – ezt most miért?

Nem tudom, hogy mi aggasztóbb: egy tizenkilenc szálat tartalmazó, cigarettás doboz teljes kiürülése; az első körömrágásom; vagy – az utolsó és legszégyenletesebb ok mind közül –, hogy valójában itt vagyok valami házibulinak nevezhető valamin, a konyhapultnak támaszkodva, miközben az én édes kis családom otthon szundikál, ama reményben, hogy az édesapa is ugyanabba a lakásba van zárva már, éjfél előtt, munka után. De ehelyett ez az édesapa – csak, hogy ne legyünk olyannyira naivak – egy tinédzser családi házában tartózkodik, húsz-harminc diák-korú mellett, akiknek fele már részeg, a másik fele meg már be van csiccsentve. Ezzel a becsiccsentéssel, illetve részegséggel tudnék azonosulni, ha nem tizenévesekről lenne szó. Vagy (és ami jelenleg számomra fontosabb): nem kevernék bele Ivory-t ebbe az életmódba.

Valami rémes zene megy a háttérben, eléggé hangosan, mialatt gyermeki nevetéseket és kurjongatásokat hallok meg. Idióta játékok és viccek hagyják el a gyerekek száját, néhányan eszeveszetten csókolóznak (fúj!) egy lánnyal, vagy éppenséggel egy fiúval. Szerencsére engem egy pillantásra sem méltattak, ami voltaképpen megnyugtatott, hiszen nem kellett hovatartozásomat mutatni. Amúgy is túlságosan furán éreztem magam: valahogyan óriásnak látszottam, ők pedig törpéknek.

Még mindig Ivory-t keresem a tekintetemmel. Azt ígérte SMS-ben, hogy fél tizenkettőkor megtalálom itt és itt és itt, miután mondtam, hogy tizenegykor végzek a munkámmal. Már negyven van. Elment volna? Nem, az nem lehet, ő nem ilyen... Ugyanakkor unottan vettem a tenyerembe a pelyhedző borostás államat, és egészen addig Ivory hovatartozásán gondolkodtam, ameddig meg nem bökte valaki a könyökömet.

Egy kicsit megijesztett, mert senkinek sem akartam bizonyítani a soju-lehúzásaimmal, de valamennyire megkönnyebbültem, mikor egy izzadt homlokú, frufrus, alacsony lány tévedt mellém, Hyeonmi személyében. Vad vigyorgással adta tudtomra, hogy örül annak, hogy lát (biztos voltam benne, hogy ez a vad vigyorgás nem csak nekem köszönhető), majd egy alkoholos üvegért nyúl – a saját szemem láttára!

– Hát te? – Most mit mondjak? Nem felelhettem azt neki, hogy „hát tudod, Hana lehet, hogy a szeretőm lesz", hogy mi? Hát idáig lesüllyedhettem? Hogy? Szóval épeszűen ezt mondom inkább:

– Hana kérte, hogy vigyem haza. – Szuper.

– Nemááááár. – Bosszúsan meglök, már amennyire ittasan meglökni tud, taekwondos lány létére. – Igyál te is!

Összezárt ajkakkal csóválom a fejemet, ezzel jelezvén azt, hogy ne kérjen lehetetlenre. Nem vezethetek részegen. Meg, ha csak egy kicsit is innék, akkor még az is megártana a fáradtságom miatt. Mentségemre legyen szólva, hogy még kávét is ittam a nap folyamán. Nem is keveset.

Mit sem törődve hisztijével, megkérdezem tőle:

–Nem tudod hol van Sara... Hana?

– A vécében.

A vécében. A vécében. Mi? Tessék? Ugye nem? Ó, szentég. Több sem kell nekem, elindulok a helyiségek felé. Még Hyeonmi kiabálásával sem törődök. Nem, az egyetlen, aki jelenlegi pillanatban érdekel, az Ivory. Nem akartam, hogy részeg legyen, de félek, hogy Kim Namjoon egy részeg Ivory-val fog találkozni. El sem mertem képzelni.

Nagy nehézségek árán találom el, melyik a vécéajtó. Mikor kinyitom, valaki éppen a kezét mossa. Elég sokáig.

– Iv? – A lány rám néz.

A sminkje elmosódott, ő pedig végtelenül szomorúnak tűnik. Percekig csak egymás szemébe nézünk, mire ő elkapja a fejét, de még mindig a kezét mossa. Padlóba gyökerezett lábbal állok előtte, nézem a szomorkás arcot, amit most éppen hideg vízzel mos. Ma nem feketében van, hanem mintás szoknyában, és valami hozzá nem illő, igazán ronda csizmával.

– Ivy, ugye nem ittál? – Itt közelebb megyek hozzá, és tüzetesen megvizsgálom az arcát. A fejét rázza.

– Csak egy kicsit – motyogja egészen halkan, és alig tudom kivenni a zene alól a hangját. – De nem vészes. Csak...

– Csak?

– Semmi.

–Szeretnéd, ha mennénk? – kérdezem hosszas tűnődés után. Vonakodva bólint, és elzárja a csapot.

Ivy az, aki kielőz, én pedig az, aki közelebb vonja magához a bal karjával, és igyekszik eltüntetni őt a kabátja alatt. Ő meg, mintha egy kicsit félve közelebb húzódna hozzám. Jól esik az az elektromos kisülés, amit a teste és a jelenléte okoz nekem. Egészen addig megyünk így, ameddig meg nem hallok egy hangot magam mögül:

– Namjoon-bébi?

Nos, síró-Ivory után mindenre számítottam, csak nem erre. Még pedig ez az „erre" nem más, mint Hwang Haewon. Mennyire, mennyire nem szerettem volna itt látni, és hallani! Azonban hiába akarok tovább menni, ha Sarang megfordul. Haewon pedig alaposan meglepődik.

Ugyanúgy én is. Haewon egy számomra ismeretlen srác kezét szorongatja, a srác pedig jól láthatóan ittas. Nyilvánvalóan Haewon jobban érdeklődik irántam, mert meglepetten, és egy kicsit szomorkásan veszi észre a nála kicsit ducibb, átlagosabb Ivory-t, aki jelenlegi pillanatban a kabátom sarkát szorongatja. Talán, mintha még féltékeny is lenne. Aminek nem hiszem, hogy tudok örülni. Sőt. Hogyan örülhetnék, ha egy kislány, akit mégis nőként kezeltem, jelenleg ott szipog valahol a kabátom alatt, ám egyáltalán nem feltűnésmentesen? Hogyan is tehetném, mikor Haewon egyre jobban olyan undorral bámul az én kicsi Sarangomra?

Ó, szent ég. Nem is tudom, hogy mikor emberelem már magam végre, és húzom el onnan az én kicsi Sarangomat, mint egy gyengéd bábut. De aligha érünk ki, máris újabb támadások vesznek körbe minket. Akarom mondani, inkább Sarangot támadják, mint engem. De most furcsa mód nem hátulról, hanem oldalról jön az utálkozó megnyilvánulás:

– Ó, nézd már hyung, megint itt ez a disznó – mondja a rövidebb hajú a mellette állónak. A hyungnak nevezett srác lepattan a biciklitárolóról, majd felhúzza a nadrágját. Csak remélni mertem, hogy Ivory nem őket nézi.

– De most nincs egyedül a kis picsa. – A szavakat undorítóan köpi. – Na mi va', meguntad a dagonyázást, dagadt? Nem volt jó a zsírfürdőzés? – kiáltja Sarangnak.

– Röf-röf.

Az egyik szemem sarkából lopva Ivory-ra pislantok, aki csak lehajtott fejjel mered a járdára. A másik kezem, amelyikkel nem Ivory-t húzom magamhoz, egyáltalán nem piheg mellettem nyugodtan. Ökölbe szorítom azt, és leginkább a létező legjobban behúznék egyet-egyet annak a két srácnak.

Végre elérünk a kocsimhoz, ami azt jelenti, hogy szavak nélkül, mind a ketten beülünk. Ő az anyósülésre, én meg mellé. Egy ideig nem indulok el, hanem hol őt, hol pedig az előttem heverő tájat nézem. Sarang a körömágyig lerágott ujjait fürkészi. Aztán leveszi a bakancsait, félig zoknis lábait az ülésre teszi. Mezítelen lábujjait begörbíti.

–Miért nem szólsz vissza nekik? – kérdezem tőle szemrebbenés nélkül. – Nem lenne könnyebb megvédeni magad?

– Már megszoktam – sóhajtja, megvonva a vállát.

–De ez nem megoldás, Iv.

A loknik csak úgy repülnek, ahogyan megrázza a fejét. Majd sóhajt. Majd remegő kezeibe temeti az arcát. Majd elkezdi takargatni magát, mint egy szabvány holdkóros. Magamban nem tudom, hogy sírjak, vagy nevessek-e, egyszerre volt aranyos, és idegesítő, ahogyan így lenézi magát.

Aztán – bízva abban, hogyha ezt csinálom, egy kicsit lehiggad – valami olyat teszek, amire se ő, se én nem számítok. Talán nem tűnik olyan nagy dolognak, ez az orra puszi, de most hirtelen ez tűnt csak úgy, hogy ezzel tudom lenyugtatni. Meg, jézusom, Soyeon óta egyetlen nőt nem csókoltam meg magamtól. Sarang meglepetten néz rám, és fél percig – ebben biztos vagyok – még az is meglehet, hogy levegőt se vett. Az arcom szinte az övé előtt van, és akármikor visszacsókolhat.

Jézusom, biztos, hogy ezt akarom?

– Ezt... most miért?