virágok a tüdőmben [bts/knj]

második virág

második virág - haneul és a szex

Másnap reggel fáradtan ébredezem Soyeon szólongatására. A pólómat simogatja a vállamnál, és csak udvariasságból nem mondom neki azt, hogy fejezd már be. Pedig a nyelvem hegyén van

Ő öltözik fel előbb: nem is nézek oda a meztelen testére, tudom, hiszen minden egyes pontját tisztán ismerem, már régóta. Így is magam elé képzelem az alakját, miközben elkezdem lecserélni a pizsamámat. Folyton-folyvást egy fáradt sóhaj szakad fel a tüdőmből. Soyeon magas, a koreai nők méretével ellentétben. Majdhogynem a felső ajkamig felér. A szülés után, a szabadságában naponta egyszer evett, hogy visszanyerje a régi alakját – egyedül a mellei lettek nagyobbak a szülés, illetve a szoptatás miatt.

̶     Felkelted? – kérdi halkan, ő is fáradtan, egy ásítás kellős közepette. Csak egy bólintásra futja tőlem, de aztán hozzáteszem:

̶     Majd fél óra múlva. Szüksége van az alvásra.

Megvonja a vállát. Amióta Haneul megszületett, azóta mind a ketten más-más véleményen voltunk. Soyeon a kezdetektől fogva szerette volna irányítani Haneult. Megmondani mit csináljon, megmondani mit egyen; azonban én azt akartam, hogy a saját gyermekem a saját útján fejlődjön tovább. Ez az ő élete, és neki kell megtapasztalni a dolgokat.

Nem csak ebben eltérő a véleményünk: külön kasszánk van, már négy éve. Emiatt egy kicsit – vagy nagyon? – nehéz megoldani az olyan pénzügyi dolgokat, mint például a csekkek befizetése.

A rengeteg nézeteltérésünk (nemcsak Haneul-témában, hanem másban is) miatt, szinte mindenegyes beszélgetésünk veszekedésbe torkollik. Mezítláb megyek ki a konyhába, és nosztalgiázva bámulom a hátát. Emlékszem, évekkel ezelőtt még volt reggeli szex, és a legtöbbször együtt főzőcskéztünk. Hihetetlen, hogy két ember, hogyan tud ennyire megváltozni, ilyen mértékben.

̶     Hol vannak a zoknik? – kérdezem tőle, a szemeimből kidörzsölve az álmosságot.

̶     Ahol szokott lenni.

̶     Kösz – motyogom halkan, alig érthetően. A legszívesebben megfojtanám egy kanál vízben.

Akkor jöttem rá arra, hogy Soyeon nem önmaga, mikor hirtelenjében lemondott a húsokról, és vegetáriánusként folytatta. Vagy: a haja már nem a lapockájáig ért, hanem csak éppen, hogy a fülcimpájáig. A harmadik, amit egyre nehezebben ismertem be magamnak az idő elmúlásával: Haneul habár örökölte a családnevemet, a generációsnevemet már nem. A kezdetektől fogva Soyeon a Haneult akarta – még a magzatot is így hívta.

̶     Haneul müzlit kap reggelire – mondja egyszer csak, teljesen váratlanul.

̶     Semmi vitamin nem található benne, adj neki a tegnapi palacsintából. Te is tudod, hogy szereti. Meg nem lenne gazdaságos, ha addig tartogatnánk, ameddig megromlik.

̶     De az ebédre volt.

̶     Tudom, Soyeon, de talán túléled. – Bosszúsan megforgatja a szemeit, majd ugyanígy, dühödten visszateszi a helyére a már elővett müzlit a szekrényből.

A saját zoknikat megtalálom a fürdőszoba szárogatóján. Nem hiszem el, hogy a ruhákat nem tudja elpakolni a helyére. Mikor felhúztam őket, elindulok Haneul szobájába.

Haneul hihetetlenül gyönyörű, akárhányszor ránézek. Minden egyes nap, újból és újból beleszerelmesedek egy-egy pillanatra. Most az oldalán fekszik, a hüvelykujja a szájában, a lábai pedig a hasáig felhúzva. Apró, arcát kényeztető puszikkal ébresztem fel, mire lajhármódjára beletúr a szerteágazó, éjfekete hajába, és máris nyújtózkodik az ágyon.