virágok a tüdőmben [bts/knj]

negyvenharmadik virág

negyvenharmadikvirág – értetlenség

És Soyeon, a feleségem, Haneul anyja, csak áll úgy ott, zavarodottan, az ajtó előtt, rám bámulva, meg Sarangra. Magamban gyűjtöm a teóriákat, hogy mégis mit kell, hogy mondjak, megvádol-e, és ha igen, akkor tagadjak-e...

Haneul egy hangos „anya!" kiáltással vetődik az ölelésébe, én pedig padlóba gyökerezett lábbal állok Soyeon előtt, akinek az arcán még mindig zavartság van jelen. Még akkor is, amikor Haneul aprócska szemeibe néz. Magamhoz akarom húzni Sarangot, de nem tudom, meg amúgy is: így hogy lehetne ezt tenni? Soyeon rám vet egy pillantást – zavarodott mosollyal –, de haragnak, kételynek, és hitetlenkedésnek nyoma sincs. Ez furcsa. Soyeon mindent észrevett, és ha olyan dolog volt, mindig házisárkány módjára kelt ki magából – ugyanakkor most habár itt van Shin Hana, nem szól semmit. Nem miattunk van ilyen zavart állapotban.

- Hogy telt a napotok? – kérdezi egy kedves mosollyal az arcán. Nem tudom hová tenni Soyeont. Kicserélték volna? Hol volt ezidáig?

- Elég jól. Ha nem baj, elhoztam Shin Hanát is. Hoseok ma nem tudta hazavinni, aztán... nekem kell – Soyeon Hanára néz, Hana meg rá.

Soyeon feláll, vele szemben van, és kinyújtja a karját. Kedves, barátságos somolygás van a hárpia feleségem arcán – és én tényleg nem értem az egészet, hogy hová fog ez a szituáció fajulni. Úgy kapom fel Haneult, hogy egy kicsit meglökjem vele Ivory oldalát is – ezzel jelezve, hogy nem ártana, ha elfogadná Soyeon kezét.

- Üdv nálunk. – Ezt nem hiszem el, hogy Soyeon még mindig mosolyog! Álszent picsa. – Kérsz valamit? Teát? Üdítőt? Sajnos, most sütivel nem tudlak kínálni – teszi hozzá Soyeon vigyorogva, már-már röhögve és kacagva.

- Víz jó lesz, köszönöm.

- És? Megvagytok?

Sarang rám néz. Csak nyugodtan biccentek, Soyeon háta mögül, hogy nyugodtan beszéljen a nemlétező párkapcsolatukról. Bármit, ami eszébe jut. Bármit, amibe nem tud belekötni. Bármit, amibe Hoseok se tudna. Csak meséljen, ez a létfontos.

- Persze, minden oké – ketten elindulnak a konyhába.

Haneul a mellkasomat veri, hogy tegyem le, majd követi a női szakaszt a kicsinyke konyhába, és ahelyett, hogy édesanyja ölelését kérné, csak Hanához megy, egyenesen a térdeibe kapaszkodik, Soyeon pedig, miközben Ivory-val beszél, lehajol a fiamhoz, épp annyira, hogy a fejét simogassa a tenyerével. El sem tudom képzelni, Sarang gyomrában, torkában mekkora meg mennyi gombóc lehet egyszerre.

Soyeon a pultra teszi az egy pohár vizet.

- Vegyél fel! – hisztizik Haneul, vagyis, én érzem, hogy most kezdődik a hisztéria szakasza.

Ott állok a konyha bejáratánál, nézem, ahogyan Hana szeretetteljesen felemeli Haneult, hallom azt is, ahogyan a fülébe suttogja, hogy legyen az ő barátnője, ne pedig Hoseoké. Ha tudná... Nézem Soyeon szkeptikus tekintetét is. Hol rám figyel, hol pedig Haneulre, aki fáradtan nyüglődik Hana karjaiban, én pedig nem értek semmit, nem tudom, miért ilyen jószívű, kedves, nem tudom, hogy ez megjátszás, és gőzöm sincs, hogy miért viselkedik így, ilyen... furcsán? Igen, úgy.

- Megmutatod azt a mesét, amit mondtál? – néz Haneul csillogó szemekkel Ivy-re.

- Hát, ha apu, meg anyu megengedi – de Ivory nem néz rám, vagy a feleségemre. Persze Soyeon bólogat, én kicsit azért kétkedek ebben a dologban.