virágok a tüdőmben [bts/knj]

harmincegyedik virág

harmincegyedik virág – csak ennyi?

Szorosan haladunk egymás mellett, egy kicsit némán.

Sírás után csak meséltem neki, a családomról, az öt évről, Soyeon vegán életmódjáról, bubifrizurájáról, a mogorvává lett kedvességéről, arról, hogy azért hiányzik ő is, az a hiány, ami csak úgy nosztalgiaképpen bent marad az emberben. Elmagyaráztam Sarangnak, hogy ez nem olyan, mint amit iránta érzek. Mindenesetre a gyűlölet akkor is szétáradt a testemben, az, hogy mekkora súlyt cipelek a vállaimon, még így is, de nem mondtam neki, nem mertem, de tudtam, hogyha ezek után találkozunk, a szemem lesütve fogok magyarázkodni: mi volt otthon a kaja, hogy van Haneul, hogy van Soyeon, hogy van a négy fal, a börtön, a munkám, a pénzem, a mindenem, milyen volt otthon, de hát az otthon nem létezik. Arról is meséltem neki, hogy most hogyan érzem magam. Hogy úgy érzem, ő az otthon, és tudom, hogy ez az otthon-szerep előbb-utóbb fárasztó lesz neki, hogy fárasztó lett volna, hogyha mindig mellettem van, és, hogy szégyellem magam. Az előbbit sírva magyaráztam, az utóbbit már csak szipogva, és emlékszem, nem mertem a szemébe nézni. A szégyen teljesen beborította az arcom.

És most itt vagyunk. Elmondtam neki azt is, hogy a fiam most egyedül van otthon, erre ő azt mondta, haza kísér, én meg hiába erősködtem, hogy menjen ő is, nem hagyott magamra. Útközben sok mindenről szó esik. Arról, hogy mikor aznap a házukban voltunk, én, ő, meg Hasoo, Hoseokkal beszélt és, hogy smároltak.

– Vegyes érzelmeim vannak ezzel kapcsolatban, tudod. Egyrészt azért, mert nagyon kívántam. Nem Hoseokot, mert nem. Fúj – itt mosolygok, haloványan. –, hanem ezt a smár-dolgot. De közben meg a te arcod hiányzott.

–  És utána? – kérdezem tőle.

– Aztán mondtam neki, hogy nekem ez nem megy. Hogy nekem ott vagy te. Egyszerűen csak kicsúszott a számból, sajnálom.

– Semmi baj – legyintek a jobb kezemmel, mert a balban Sarang kapaszkodik. Furcsa ez: egyszer ő kapaszkodik, aztán én. Amikor az egyikünk gyenge, a másikunk hirtelen erősebbé válik. – Akkor azért...

– Tessék?

– Aznap az italomba drogot tett. – Sarang hitetlen. – Nem baj, ha nem hiszed el. Nem lényeges. Azután volt, mikor eljöttem tőletek.

– A kép... – nem tudom, melyik, vagy, hogy milyen képről beszél. – Tudod. Amin csak ketten vagytok rajta.

– Nem baj, ha kidobtad.

– Eltettem. – Megállok, és ő is ezt teszi.

– Tényleg?

– Tényleg. – Egy ideig nem is bírok megmukkanni. Őt nézem, a halovány, még mindig szomorú mosolyát, a kedvességét.

– Köszönöm. Ez... nem is tudom mit mondhatnék. – Leszegem a fejemet, újból. Mert bánt ez az egész, még mindig, függetlenül attól, hogy tudom, a szíve mélyén akarná ezt, hogy otthon legyen nekem. Csak hogy ez sokkal összetettebb annál. – Hálás vagyok, tényleg. Sokat jelent.

Ő csak szendén mosolyog rám, mert mit mondhatna? Közelebb lép hozzám, hogy magához húzzon. A fejét a mellkasomba temeti, én meg csak hagyom, hogy öleljen, engedem, ezt még tudom engedni, ennél többet, lehet, hogy nem.

– Attól, hogy haragudtam rád, nem jelenti azt, hogy kidobok minden veled kapcsolatos dolgot. – A kulcscsontomba leheli minden egyes szavát. – Meg amúgy is: majdnem beleőrültem már akkor, hogy nem érinthetlek meg. Tudod, egy kicsivel még ellenállhatatlanabb lettél így, szőkén.