Treat You Better |S.M.| MAGYAR |

16.rész

- Hiányoztál, Jan! – mosolygott rám, én pedig meghökkentem. Itt hagyott egyedül, több mint két hónapja már, felém sem nézett azóta, sem ő, sem a banda többi tagja. Senki. Egyedül voltam, nem beszélhettem senki olyannal, aki megértette volna, min megyek keresztül.

Felállt, és odalépett hozzám, hogy megöleljen. – Te is! – vigyorogtam vissza, mire láthatóan felengedett.

- Tényleg? – nevetett boldogan.

- Nem. – a hamis mosolyom ugyan olyan gyorsan tűnt el, mint Steven ölelésre nyújtott karjai.

- Persze, tőled nem is tudom, mit vártam valójában. – megvonta a vállát. – Mindegy. Lehet, hogy kicsit kerültünk...

- Kicsit? – röhögtem fel. Steven megforgatta a szemét, és zavartan megvakarta a tarkóját, néhány hajszálát meghúzgálva, mint mindig, mikor nem tudta, mit is kéne csinálnia. – Több mint két hónap telt el, vágod?

- Sajnálom. – nézett elkomolyodva a szemembe, tekintete csillogott.

És tényleg sajnáltam. Lehet azért, mert mindig is elő tudta venni azt a nézését, amivel még a leghidegebb szívű embert is meg bírta puhítani. Ezzel próbálkozott most is. De most nem ezért sajnáltam. Hogy valójában miért, azt nem tudom.

Nem szólaltam meg. Nem tudtam volna mit mondani. Mégis mit lehet egy bocsánatkérésre válaszolni, ha nem mondhatod, hogy te is, mert te nem, nem mondhatod, hogy megbocsátasz, mert nem, és nem mondhatod azt sem, hogy nem bocsátasz meg, mert összetörni sem akarod. Ahhoz túlságosan kötődsz még hozzá.

- Jobban vagy már? – lépett tovább, mikor tudatosult benne, hogy nemigen kap majd hamarosan választ.

- Igen, persze. – bólogattam bőszen.

- Oké – bólintott óvatosan. Ellépett mellettem, és láthatólag indulni készült.

- És most komolyan elmész? – fordultam utána széttárt karokkal, mert ez így értelmetlen volt. Két buszra kell szállnia ahhoz, hogy a lakásukból eljusson hozzám, a külvárosba. Az több mint 25 perc, vissza ugyanennyi. És ennyiért biztos nem vállalta volna be. – Ezért jöttél?

Megtorpant, háttal állt nekem. Az ég felé emelte az arcát, elképzelni sem tudtam volna, mi járhat a fejében éppen. Régen mindig tudtam.

Megfordult, lassan, majd miután pár másodpercnyi ideig fogva tartotta a tekintetem, lehunyta a szemét. Sóhajtott egyet, elém lépett, és megcsókolt. Nem úgy, mint ezelőtt. Sosem csókolt meg így. És teljesen elfelejtkeztem róla, hogy épp haragszom rá, mert nem érdekelt.

Átkaroltam a nyakát, amit megerősítésnek vett, mert a derekamat markolva közelebb nyomott magához. A hátamat cirógatta, és még sokáig nem engedett el.

- Hiányoztál. – suttogta halkan, mikor picit arrébb húzódott pár centivel.

- Te is. – hunytam le a szemem, homlokomat az övének nyomtam.

- Újrakezdhetnénk? – nyomott egy puszit a számra gyengéden.

- Újra akarod? – biggyesztettem le a számat. Bólogatni kezdtem, mire megint megcsókolt.

- Most viszont nem szúrom el. – lehelte az ajkaimra két csók között.

Nem tudom meddig állhattunk még ott egymás karjaiban, mikor az erdő felől megreccsent egy ág.

Mindketten odakaptuk a fejünket, a félhomályból pedig egy férfialak bontakozott ki. Steven nem ismerte fel ennyiből, nekem viszont gyerekjáték volt. Shawn.

Kérdőn figyeltem, mit csinál. Nem szólalt meg, viszont érdeklődve, értetlenül bámult hol rám, hol a mellettem álló fiúra.

- Szóval – kezdte lassan Steven, a hangja fröcsögött a felgyülemlett dühtől. -, ti még mindig megkeserítitek egymás életét, mi?

- Steven, ez...

- Mack, mit keres itt? – szólalt meg velem összhangban Shawn kimérten. Döntenem kellett. Shawn, vagy Steven? Az egyetlen barátom, vagy az első szerelmem? A gondolat hogy talán van esélyem még arra, hogy minden rossz szokásommal felhagyjak, vagy az a sok csillapíthatatlan vágy arra, hogy tovább folytassam az eddigi életemet? És itt létezik helyes döntés?

Valakinek biztosan. Valaki, aki nem én vagyok, biztos tudja, hogy eddig nem éltem épp helyesen. De ha a helyemben lenne, nem az lenne-e neki a jó döntés, hogy nem küzd ellene, hanem simán belemegy?

- Shawn, menj el. – mondtam halkan, de határozottan. Mindkét fiú tekintetét magamon éreztem. De nem tettem semmi mást. Stevennel akartam lenni. És nem bírtam volna ki, ha megint elhagy.

Viszont most megint elvesztettem Shawnt, az én egyetlen esélyemet, aki megmenthetett volna. Mégsem tettem mást.

- Mack, ne csinálj hülyeséget! – rázta a fejét kétségbeesetten. Tett egy bátortalan lépést felénk, vele együtt pedig Steven is.

- Menj el, haver! Hallottad. – intett az erdő felé, ahonnan az előbb Shawn érkezett. Most még megszólalhattam volna. Megmondhattam volna, hogy maradjon, bocsánatot kérhettem volna, és örökre elfelejthettem volna Stevent, a bandáját, a cigit, az alkoholt, a drogokat, mindent. Shawn segített volna nekem bármiben. Ott lett volna velem mindig. Csak egyetlen egy szavamba került volna.

Mégsem mondtam semmit.