Treat You Better |S.M.| MAGYAR |

27. rész

Biztos, hogy jól láttam azt, amit az imént láttam? Hihetek még egyáltalán a saját szemeimnek? És ha igen, miért? Miért érdemeltem ezt? Ennyire rossz barátnő lennék? Miattam történt ez? Mit rontottam el?

Ilyen és ehhez hasonló nyomasztó gondolatok közepette botorkáltam vissza a házunkig. Nem mondom, hogy könnyű volt. A meglévő összes önuralmamat kellett a felszínre hoznom ahhoz, hogy erőt vegyek magamon, és inkább otthagyjam az egész szituációt, mintsem hogy odaugorjak a barátom és a valaha volt legjobb barátnőm közé, hogy vádaskodásokba kezdjek.

Betántorogtam az ajtón, és ott helyben, az ajtónak háttal nekitámaszkodva a földre csúsztam. Nem sírtam. Sírnom kellett volna, éreztem a lelkem mélyén, hogy azt kellene. Bármennyire is akartam, nem tudtam kierőszakolni a szemeimből egy árva könnycseppet sem.

Nem telt bele tíz perc, a mögöttem lévő ajtón határozott kopogást ejtett meg valaki. Steven. Csakis ő lehet az. Talán mégsem voltam annyira láthatatlan, mint azt abban a pillanatban hittem, mikor kisegér módjára elsunnyogtam az eset helyszínéről. Igen, biztosan ő lesz az. Egy tizedmásodperc alatt futott végig az elmémben a kép, ahogy ajtót nyitok, ő pedig felnéz rám a hatalmas szemeivel és beletúr a szélfútta hajába azzal a mozdulattal, amit úgy imádok.

Pillanatok alatt felpattantam az addigi helyemről és felrántottam az ajtót, olyan gyorsan, hogy a még a másik oldalán toporgó fiú is hátrahőkölt. Aztán, mikor megláttam, hogy ki az, akkor én is.

- Hú, ilyen lelkes fogadtatásra sem számítottam soha tőled!

- Mit akarsz, Shawn? – forgattam meg a szememet, miközben amennyire csak tudtam, próbáltam leplezni azt, hogy mennyire nem rá számítottam. Talán észrevette, talán nem, mindenesetre nem adta jelét neki. Szürke melegítőnadrágot viselt, és egy egyszínű fekete pólót, ami enyhén megfeszült a bicepszén. A haján talán több másodpercig időzhetett a szemem, mint általában, mert flegmán felvonta az egyik szemöldökét, mintha tökre természetes lenne az, hogy az amúgy mindig tökéletesen szélfúttára belőtt frizurája egy kócos copfba van fogva a tarkóján.

- Hahó, ma van a bál! – rázta meg a csípőjét, majd engedélyt nem kérve, beszambázott a nappalinkba az ajtót támasztó karom alatt. Egy sóhajt elengedve követtem, miközben ő, mintha csak otthon lenne, végigdőlt a kanapén, és vigyorogva figyelt engem. Mikor történt mindez? Legutóbb utáltuk egymást, most meg úgy ül ott, és bámul rám azzal a csontjaimig hatoló tekintetével, mintha legalábbis minden nap ezt csinálnánk!

- Látom lassú felfogású vagy, de jó, elmondom még egyszer. Nem. Megyek. A. Bálba. – minden szót külön artikulálva ejtettem ki, hátha hamarabb jut el a srác tudatáig.

- Remélem vannak szép ruháid. – pattant fel az eddigi helyéről és egyből a szobám felé vette az irányt. – Választottál már ruhát? Választanunk kell egyet. – mint valami bolha pattogott, felrántotta a szekrényem ajtaját, és mint akinek napi bejárása van a gardróbomba, úgy kezdett turkálni benne. – Feketére gondoltam. Tudood, passzos, rövid, olyan igazi „Jannine-es" – hadonászott a kezeivel, és random rám dobált pár, talán sosem hordott ruhát.

- Nem fogok elmenni. – szólaltam meg egy idő után, hátha ezúttal levetkőzi azt az idegesítő énjét, és felfogja.

- Biztos? – vonta fel az egyik szemöldökét, közben nem is engem, hanem egy fekete passzos koktélruhámat szuggerálva. – Én nem adnám meg nekik azt az örömöt a helyedben, hogy csak így konfliktus nélkül félreállok.

Meglepett. Pislogni is elfelejtettem, mikor Shawn ugyanolyan nyájas hangnemben, mintha csak a ruhákat tárgyalnánk ki, eleresztette ezt a szerinte ártatlannak vélt mondatot.

- Láttad, ugye? – húztam el a számat.

- Valóban volt szerencsém hozzá, igen. – értett egyet, továbbra is a fekete ruhámon jártatva a szemét.

Letelepedtem az ágy szélére, felhúzott térdeimen nyugtatva az államat, várva hogy Shawn rám nézzen. Csak egy pillanatig tartott,míg a copfjából kiszabadult haja alól rám emelte mogyoróbarna tekintetét, amit, ha nem szuggeráltam volna már eleve őt, észre sem vettem volna. Újból a ruhának szentelte a tekintetét.

- Mivel szorít az idő, és nekem is készülődnöm kell, valamint a cseppet sem ízléses hajszínedet figyelembe véve, eléggé lekorlátozódtak a lehetőségeink a ruha színét illetően – állapította meg, magasról tojva arra, hogy ez most a legkisebb gond az életemben.

- Miért csinálod ezt velem? – nyögtem fel drámaian.

- És amúgy hogy vagy? – szegezte nekem a kérdést, egy teljesen normális, társalkodó hangnemet megütve.

Ez az előttem álló Shawn Mendes egy pillanatra elgondolkodtatott. Két hétig hadilábon állunk, aztán hirtelen beállít, pattog itt nekem bálról meg ruhákról, tudatában levén annak, hogy talán ezzel segít most nekem a legtöbbet.

Mert végső soron, Shawn is látta Stevenéket, nem csak én. Ez a srác ideállított két hét után csak azért, hogy elterelje a figyelmemet, és az idegeimre mehessen, mert egyszerűen tudja, hogy most erre van szükségem.

- Én akkor sem megyek veled a bálba. Megmondtam.

- Ó, ugyan már – nézett rám legyintve Shawn, miközben egy rózsaszín boát tekert a nyaka köré, és mint az igazi picsák hátradobta az egyik végét. – Nem velem mész a bálba. Stevennel.