Treat You Better |S.M.| MAGYAR |

17.rész

Miután Shawn dühösen távozott, újra Steven felé fordultam. Megérezte, hogy nézem, és a tekintetét rám emelte az erdőről, amerről a volt legjobb barátom érkezett, és tűnt is el.

Megint felvette a pókerarcát, és semmit sem bírtam leolvasni sem az arcáról, sem a szeméről.

Majd halványan rám mosolygott, mindenfajta jókedv nélkül. – És – kezdte halkan -, mit csinálsz ma este?

Közelebb léptem hozzá, és újra a nyakára kulcsoltam a karjaimat. Nem tudom, jól döntöttem-e, de ebben a pillanatban, minden következményt leszámítva, meg voltam elégedve a döntésemmel.

- Alapot csinálok egy zenéhez. – bólintottam, mire kérdőn felvonta a szemöldökét. – Iskolai projekt. – vonogattam a vállam.

- Talán segítenem kéne – vigyorodott el, majd megcsókolt. Elmosolyodtam, még közelebb húzódva hozzá.

- Az ablakon át gyere be. – álltam fel az első lépcsőfokra, hogy egy magasak legyünk.

- Még mindig, Jan? – röhögött fel. – Mikor mehetek be egyszer az ajtón keresztül?

- Légyszi! Most pont kibékültem apuval! – néztem rá lebiggyesztett szájjal, mire vidáman megrázta a fejét, de elindult, hogy megkerülje a házat.

Odabent tök sötét volt, egyedül a tévé szolgáltatta az egyetlen fényforrást, előtte pedig apa ült, egy nagy tál popcornt szorongatva. A képernyőn épp valami meccs üvöltött, olyan hangerőn, hogy ha eddig reménykedtem benne, hogy apa nem hallotta az odakint történteket, hát most már biztosra vehettem.

Viszont azt meghallotta, ahogy beléptem az ajtón. – Kibékültetek? – ordított oda felém, egy pillanatra sem fordulva el a tévétől.

- Nem. – dobtam le a kabátomat a kanapé támlájára, majd a szobám felé indultam.

- Hát ez tényleg szörnyű – dünnyögte az orra alatt, de lemertem volna fogadni, hogy ez nem is nekem és Shawnnak szólt, hanem a tévének. Na mindegy.

Becsuktam magam után a szobaajtómat, és a biztonság kedvéért kulcsra zártam. Persze, ha apa egyszer ráveszi magát, hogy a rengeteg dolga helyett focimeccset nézzen, olyankor egy ideig nem szokott zavarni.

Kitártam az ablakomat, és kihajoltam, hogy lenézzek az alatta álló Stevenre.

- Azt hittem, már sosem jössz! – forgatta a szemét, miközben felugrott, és óriási egyszerűséggel bemászott, mintha legalábbis minden nap ezt gyakorolná. Ami nem lenne nagy hazugság, régen napi szinten csinálta ezt.

Megállt előttem, és a derekamat átkarolva magához nyomott. A vállába fúrtam a fejem, és mélyen beszívtam az öblítője illatát.

Hosszú percek teltek el, mire elengedett, és a szemébe tudtam nézni. És az sem tartott sokáig, mert odahajolt, és megcsókolt.

Csukott szemekkel, hátrafelé lépkedve manőverezett az ágyamhoz, engem maga után húzva. Gond nélkül kerülgetett olyan dolgokat, mint a zongorám, a földön heverő ruháim, az íróasztalom. Mindennek tudta a pontos helyét.

Háttal dőlt a puha matracomra, én pedig őrá, figyelve arra, hogy egy pillanatra se szakadjon meg a csókunk.

Olyan sokat szenvedtem miatta, mégis egyből megbocsátottam neki.

Shawnnal persze már több mint két hónapja civakodunk. Ez hogy lehet? Shawn nem olyan, mint Steven. Shawn nem egyszerű, de annál inkább idegesítőbb, és...

De miért is gondolkodok én Shawnon, mikor épp Stevennel fekszem az ágyamban?

Most megragadta a derekam, és átfordult velem, hogy fölém kerülhessen. Óvatosan elhúzódott, de nem messzire, és rám emelte zölden csillogó tekintetét.

- Jól vagy? – kérdezte meg ma már másodjára. Ezt egyszerűen nem tudtam mire vélni. Sosem kérdezgette tőlem, hogy vagyok. Nem kellett neki. Mindig is tudta.

- Úgy nézek ki, mint aki nincs? – vontam fel a szemöldökömet. Elvigyorodott, majd egy óvatos csókot lehelt a számra, és lejjebb vándorolt a nyakamig. Megremegtek a lábaim, mint mindig, mikor hozzámért, halk sóhaj szakadt fel a torkomból.

Lehunytam a szemem, teljesen ellazultam. Ám mikor Steven a nadrágom gombjához ért, felpattant a szemem. Kimásztam alóla, és felültem. A hajam mostanra már kibomlott a reggel gondosan belőtt kontyomból, azt próbáltam pár gyors mozdulattal helyrerakni. Steven az oldalára dőlt, és értetlenül vizsgált engem.

- Mi a baj? – a kezemért nyúlt, de arrébb húzódtam.

- Csak... tényleg meg kell csinálnom azt az alapot. – idegesen harapdáltam a számat.

- Most? – nyögött egyet szomorúan.

- Nem sok idő, tényleg! – győzködtem.

- Jan, holnap szombat, miért nem ér rá akkor?

- Gyorsan befejezem. – kászálódtam ki mellőle, figyelmen kívül hagyva, hogy az egyik kezével utánam kapott. Második próbálkozásra elkapta a csuklómat, és gyengéden visszahúzott maga mellé.

- Most nem hagyhatsz itt. – suttogta mosolyogva, centikre az arcomtól. – Holnap megcsinálod. Most pedig... - megcsókolt, miközben magára húzott.

Belemosolyogtam a csókunkba, amit megerősítésként nyugtázott, és folytattuk, amit az imént abbahagytunk.