Treat You Better |S.M.| MAGYAR |

23.rész

Az óra felénél, miután Shawn lefelelt (óriási egyest kapott, így most matekból ő is bukásra áll), elém tolt egy kitépett cetlit a füzetéből. Két hét után most megint.

Akaratlanul összeszorult a torkom, és gyorsabban kezdtem kapkodni a levegőt. Ha most megnézem, megint romba dől az, amit két hét alatt elértem.

Mégsem gondolkodtam rajta többet, felfordítottam a cetlit.

„Kivel mész a bálba?"

Összevontam a szemöldököm. Ha két hétig nem beszélek valakivel, én nem pont ezt kérdezném tőle először.

„Senkivel." – írtam le végül, és elé toltam.

Az órát szuggeráltam a szememmel, hátha kicsöngetnének valami csoda folytán húsz perccel hamarabb, hogy megmeneküljek ettől a rendkívül kínos beszélgetéstől.

„Én csak megkérdeztem. Ennyire nem kell bunkózni." – írta a papírra, én pedig megforgattam a szemem.

„Nem bunkóztam. Válaszoltam. Mert tényleg nem megyek senkivel."

Ránéztem a fiúra, aki miután elolvasta, megfordította a papírdarabot, és visszaolvasta az előző sorokat. Végül rájött, hogy logikus választ adtam, és elhúzta a száját.

„De Chrisnek azt mondtad, hogy már elhívott valaki más."

„Úgy nézek ki, mint akit egy annyian elhívnak egy bálba?"

Shawn valami megmagyarázhatatlan kifejezéssel az arcán nézett rám, pislogás nélkül. Azt hittem, már válaszolni sem válaszol, így előre fordultam, és a tanárra figyeltem.

Az óra utolsó öt percében végül megbökött a tollával. Értetlenül pillantottam megint rá, ő pedig ismételten elém tolt egy lapot.

Már nem volt kedvem tovább beszélni vele, meg sem akartam nézni. Végül mégis megtettem.

„Akkor velem jössz a bálba."

„Nem megyek veled a bálba." – írtam le azonnal.

„Dehogynem." – kontrázott, mire unottan néztem fel rá.

„Pedig nem."

„Majd meglátjuk."

„Nem megyek a bálba." - jelentettem ki, hátha ez rádöbbenti a tényre, hogy én vagyok az a személy, akit a leginkább tud elképzelni egy ilyen eseményen.

„Chrisnek mást mondtál." –írta le, én pedig kénytelen voltam belátni hogy igaza volt.

„Shawn, hagyjál már!" – kezdtem terelni a témát, hátha ezzel a módszerrel lerázhatom.

De van az a pech, hogy ő itt Shawn. És Shawnnál semmi nem használ, ha nem akarsz szót ejteni valamiről, addig mondja a hülyeségeit, mígnem lyukat beszél a hasadba, és végül képtelen leszel megnyílni neki.

„Ja, hogy azért nem jössz velem, mert rengeteg udvarlód közül bárkit választhatsz?" – a soraiból sütött a nyers irónia.

„Ó, te ne beszélj nekem erről! Ha lenne kivel menned, te sem engem fűzögetnél!" – indulatosan visszatoltam elé, és összefontam magam előtt a karomat.

„Szóval?"

„Nem."- kapartam le azonnal. És a csengő ma már sokadjára mentett meg, mert pont ebben a pillanatban döntött úgy, hogy megszólal.

Minden további nélkül felálltam, és ahogyan tudtam, eltűntem a teremből. Nem néztem senkire, csak magam elé bámulva szeltem át a folyosókat, villámgyorsan felértem a második emeletre, és beléptem a terembe, ahol a következő órám lesz.

Hogy a mai napom még szerencsétlenebb legyen, a teremből pont akkor kanyarodott ki apu, egy nagy köteg papírt szorongatva, és pont belém ütközött, aminek következtében a halom lap szétszóródott a földön.

- Kösz, Mack, igazán! – tárta szét sóhajtva a karjait apu. – Enélkül már nem lett volna eléggé szar napom.

- Ezzel nem vagy egyedül. – fújtattam, majd leguggoltam mellé, és segíteni akartam valamennyire összeszedni a rengeteg iratot.

Már jó öt perce csendben szedegettük a lapokat a kihalt folyosón, mikor végre apu megszólalt.

- Szóval...? Mi a baj?

- Minden! – fakadtam ki, és hisztisen ülőhelyzetbe vágtam magam.

- Huh... - túrt bele a hajába egy sóhaj kíséretével. – Tudod, általában mi segít akkor, mikor minden szar?

Értetlenül ráztam meg a fejem, ő pedig a göndör fürtjei mögül rám vigyorgott. - Ha ellógod a következő órádat.

Szerintem az eddig sem túl értelmes arcom ekkor még megfejthetetlenebbé változott.

- Apu, nem lóghatok! Igazolatlant kapnék, és elérném azt az óraszámot, ahonnan nincs pótvizsga! Te mondtad! – sziszegtem neki, mert Shawn és az osztály egyik fele épp ekkor került ki minket, és sétált be a terembe.

- És ha az osztályfőnököd leigazolja neked? – mozgatta meg játékosan a szemöldökét, majd felállt, és engem is felhúzott. – Gyerünk!

- Apa, kösz, tényleg. – szedtem fel a táskámat a földről, de nem indultam el, egy helyben állva kapkodtam a fejem a folyosón elhaladó diákok között. – De nem mehetek.

- Biztos? – mosolygott rám kedvesen, én pedig éreztem, hogy a szemében talán most valóban nőttem egy kicsit. Bólintottam, ő pedig fáradtan vállat vont, majd magamra hagyott a tömegben, és eltűnt.