Treat You Better |S.M.| MAGYAR |

11.rész

Másnap reggel nyugodtan ébredtem. Furán pattant ki a szemem, mikor rájöttem, hogy az egész éjszakát végigaludtam. Lassan már két és fél hónapja üldöznek rémálmok, és most minden abbamarad? Csak annyi kellett hozzá, hogy kibéküljek a dumagép Shawn Mendessel?

Ha ezt tudtam volna, tuti nem húzom idáig.

Mikor felültem az ágyamban, a nap még csak felkelőfélben volt, a sugarai bevilágítottak a hatalmas ablakomon, bár maga, a fényes égitest még nem dugta ki a fejét. Aztán rájöttem, hogy még most is fel vagyok függesztve. Elvigyorodtam, majd egy nyújtózkodás kíséretében boldogan visszadőltem, magamra húzva a takarót. De, furcsa módon, pont ilyenkor nem bírtam elaludni. Fél nyolc volt, mikor kiballagtam a konyhába, hogy reggelizhessek.

- Te beteg vagy? - nézett végig rajtam apu, mire felmordultam.

- Csak felfüggesztett. - motyogtam.

- Nem úgy értem. Nem szoktál "hajnalban" felkelni. - jött utánam a konyhába, láthatólag azért, hoy tovább idegesítsen. Unottan néztem fel rá a hűtőből.

- El fogsz késni. - hajoltam végül vissza, mindenféle csípős megszólalás nélkül.

- Nincs első órám. - ült fel a pult mellett álló bárszékek egyikére.

- Miért nincs itthon semmilyen normális kaja? - csaptam be a hűtőt. - Egyáltalán! Miért nincs itthon semmilyen kaja? - levágódtam apu mellé, és a pultra döntöttem a fejemet.

- Mert nem szoktál itthon enni. Egyáltalán! Itthon sem szoktál aludni! - állt fel idegesen, és előpakolászott pár dolgot.

- Ez nem mentség! Kajának mindig kell itthon lennie! - röhögtem fel.

- Talán, ha a bulik, és az éjszakázások között néha haza is járnál, tudnám, hogy számolnom kell még azzal, hogy nem ütötted ki véglegesen magad, és éhes vagy! - hadart összevissza.

- Te csak ennyit nézel ki belőlem? - vontam fel a szemöldökömet nyugodtan.

- Mit vársz?! Mert pontosan ez az, amit csinálsz! - kiabált rám. Tisztán le bírtam olvasni a tekintetéből a dühöt, és a csalódottságot. Újra végignéztem apámon. Fekete hajába ősz szálak vegyültek, és hiába gondolkoztam, nem tudtam volna megmondani, mióta. Fáradt volt, nekem pedig most kellett rádöbbennem, hogy már nem is ismerem úgy, mint régebben. Már abban sem voltam biztos, miért is ment ganajra az egész kapcsolatunk.

De hiányzott: általánosban apu volt a legjobb barátom, és mindent elmondhattam neki, meghallgatott. Most viszont egyenlőre nem akartam mesélni neki arról, miket csináltam az elmúlt közel fél évben.

Csak megvontam a vállam.

- Tisztában vagy vele, hogy ha mostantól 1 napot is hiányzol, eléred azt a maximális óraszámot, ahonnan már nincs semmilyen pótvizsga?! - csattant fel megint.

- Megoldom. - jelentettem ki higgadtan.

- Hogy?! Több mint öt tantárgyból 1 alatt van az átlagod! És április van! - dühöngött.

- Most hirtelen érdekel mi lesz velem, ugye? - forgattam meg a szemem gúnyosan. - Csak ezzel kicsit elkéstél, tudod?

- Ó, ne csinálj úgy, mintha az az én hibám lenne minden! - rázta a fejét bőszen.

- Ott kellett volna lenned! De nem foglalkoztál velem, és nem állítottál le! - vágtam rá idegesen.

- Eleve nem lett volna szabad minden szarra rászoknod! - csapott a pultra.

- Eleve nem kellett volna elhagynod! - kiabáltam rá, könnyekkel a szememben. Felpattantan, és amilyen gyorsan tudtam, és beviharzottam a szobámba. Becsaptam az ajtót, és nekivetve a hátamat, ülőhelyzetbe csúsztam. Igazából, tudtam, hogy felesleges volt, apu nem jön utánam. Hisz ugyanolyanok voltunk; makacsok, a saját nézőpontunk volt mindig igaz, és nem esedeztünk mások bocsánatáért.

Mindig úgy gondoltam, jogosan haragszom apára. Mielőtt rászoktam a cigire és társaira, apunak barátnője lett. Eleinte nem zavart, még ha nem is bírtam a csajt. Beletörődtem, hogy apu eljár itthonról, randizik, meg ilyenek. Csak utána ezekből a pár órát felölelő elfoglaltságokból, egy hosszabb időt felölelő elfoglaltság lett. Volt, hogy hiába vártam haza aput egész este, a kanapén ülve, félve, hogy talán sosem jön haza, csak reggel esett be az ajtón. És akkor is elküldött, hogy elkések az iskolából.

Két hónapon át, szinte minden második estéjét annál a nőnél töltötte. Nem foglalkozott velem, nem figyelt rám. Egyedül töltöttem ki a felvételilapomat, egyedül mentem iskolát választani, csakúgy, mint az írásbelire.

Egy hónapig tartott, mikor rájött, hogy létezem, és akkor is csak azért, mert kórházba kerültem, és kimosták a gyomrom. Elárulom, nem kellemes.

Kopogást hallottam. Összerezzentem, majd megköszörültem a torkomat.

- Tűnj el! - ordibáltam ki durván.

Még egy kopogás. - Bezártam az ajtót, nem bírsz bejönni! - kiáltottam dühösen.

- Ööö... Jan! - szólalt meg értetlenül apa. A másik oldalról. A hang irányába fordítottam a fejemet. Apu a fürdőszobám ajtajában állt, ami nyitva volt. Miért felejtem el mindig, hogy a fürdőszobámnak nem csak egyik oldalról van ajtaja?!

Elfintorodtam szerencsétlenségemen, majd az órára néztem. Negyed kilenc.

- Elkéstél. - jegyeztem meg, miközben apu óvatosan besétált a szobámba. Kábé, mintha a pokolba jönne, annyi határozottsággal. Leguggolt elém, a térdembe kapaszkodva.

- Nem megyek be. - vonogatta a vállát.

- Mi az, hogy nem mész be? Ez legális? - röhögtem fel.

- Igen. Viszont, ami téged illet, millió dolgot fel tudnék sorolni, ami nem az. - morogta.

- Ha most arra a pár üveg Vodkára, Whiskeyre és borra gondolsz a hűtőben, az igenis az. - vágtam rá. - És szívesen adok belőle, ha esetleg úgy döntessz, inni akarsz.

- Mindenképp tőled kérnék, hidd el! - forgatta meg a szemét, majd mellém ült, az ajtónak döntve a hátát.

- Ne add meg a diákjaidnak azt az örömöt, hogy nem mész be. Főleg, ha én nem vagyok ott.

- Feltűnt, hogyha valaki olyanról akar veled beszélni, amiről te nem akarsz, egyből tereled a témát? - hadarta.

- Tőled tanultam. - vigyorogtam rá, úgy ahogy csak egy lázadó tini tud az apjára, mikor tudja, hogy a világból is kikergeti azzal, amit éppen csinál.

- Lassan egy éve már, Mackie! Egyszer muszáj beszélnünk róla! - sóhajtott.

- Csak nem most. - vontam egyet a vállamon. - És még beérsz a második órára.

- Mack...

- Apu, ne hívj így! Csak menj már! - löktem meg a vállammal.

- Ígérd meg, hogy megbeszéljük! - kötötte az orromra.

- Jó, oké. - bólintottam, pedig biztosan tudtam, hogy nem így van.